Dr. Czuth László – Köztársaság utca, 1960-as évek
A mi utcánk
(Battonya, Köztársaság út)
(1950-’60-as évek)
Úgy gondolom, hogy az „igazi” mi utcánk az, ahol születtünk (valamikor, nem is olyan régen – például az én esetemben is – még ez így volt) vagy születésünkkor laktunk, és ahol megéltük a gyermekéveket. Az én vonatkozásomban a mi utcánk Battonyán volt, a települést keletről határoló szélső utca, amelynek Köztársaság út volt a neve (ma is az).
(Természetesen nem tagadom meg az időskori – tiszafüredi – Vasút utcát sem, de az egy kicsit más, nem itt születtem, nem itt vezetett édesanyám óvodába, nem itt jártam iskolába, nem itt játszottunk, nem itt nőttem fel.)
Útnak általában azt az utcát nevezték, amely valamely szomszédos település felé vezető útirány számára biztosított többnyire kikövezett (mi köves útnak neveztük), esős időben is járható utat (míg az utcában általában nem volt kövezett út). Ez az út többnyire arról a településről kapta a nevét, ahová vezetett, így a Köztársaság út egy szakasza (ahol mi is laktunk) Dombegyházi út volt.
Battonyán az útmegnevezések továbbra is éltek a köznyelvben (kovácsházi út, mezőhegyesi út, dombegyházi út, kunágotai út, palotai út, aradi út, pécskai út), de ezen megnevezéseket az Aradi úton kívül más utca (út) nem viselte (az ország más településein gyakran találkozunk ilyen útmegnevezéssel).
Így én a Köztársaság úton laktam, más megnevezés (lakossági szóhasználat) szerint a dombegyházi úton. (Azt mindenki tudta, hogy melyik a dombegyházi út, azt csak kevesen, hogy melyik a Köztársaság út.)
Hogy meddig terjedt a mi utcánk (most elmélkedem ezen először), szűkebb értelemben egy utcát (tizedet, mivel a településen megközelítőleg 10 – 10 utca volt, így egy utca a tized) jelentett, egyik keresztező úttól a másikig, ami Battonyán 300 vagy 150 méternek felelt meg úgy, hogy a kelet-nyugat irányú (keleten kezdődik a házak számozás) 300, az észak-dél irányú (északon kezdődik a házak számozás) 150 m volt. A baloldali házak kapták a páros számot, a jobboldaliak a páratlant. A kelet-nyugati és az észak-déli földrajzi irány mértani pontossággal nem igaz, attól kicsit eltér, hogy miért, ma sem tudjuk és talán nem is derül fény az igazságra (lehetséges, hogy a mágneses északi irányt vették alapul a település tervezői). Ez a szabályozottság 1808-ig nyúlik vissza, amikor a bécsi hadmérnökök (Mária Terézia császárné korábbi intézkedései alapján) megtervezték a törökdúlás után újjászülető település felépítését, kialakítását (tervrajzát).
Tágabb értelemben a mi utcánk három utcát jelentett, azaz a jobbról és balról hozzá kapcsolódó egy-egy utcát is, természetesen annak mindkét oldalát.
A kelet-nyugati irányú utcáknál volt napos oldal és hűvös oldal. Az értékesebb, keresettebb természetesen a napos oldal volt. Itt általában széles járda is épült (pl. a főutcán kifejezetten széles, talán 3 m-nyi is), míg a hűvös oldalon (kivétel a főutca) nem volt járda (még ma is sok helyütt hiányzik). A hűvös oldalnak megvolt az előnye is (nem sok), hiszen a nyári forró napokon jólesett átmenni a hűvösre, és a legnagyobb nyári forróságban is kellemes volt a többnyire vályog és vert falú lakások utcafronti szobáinak hőmérséklete. Az észak-déli irányúnál ez a népi megkülönböztetés nem volt, mivel délelőtt a nyugati oldal (keleti fekvésű ház) volt napos, délután a keleti oldal (nyugati fekvésű ház).
Battonyán a házak minden esetben (előírás szerint szabályozottan) az utcafrontra épültek, tehát nem volt előkert, és az udvarok az utca oldaláról zártak (fedett kerítéssel) voltak.
A battonyai utcák mind szélesek, tágasak, itt volt (van) bőven hely az útnak, a járdának, a virágoknak, az útszéli kétoldali kétsoros fasoroknak, a villany- és telefonoszlopoknak (gyermekkorban gyakran villanykarónak neveztük) és a vezetékeknek.
A villanykaró megnevezés azért is furcsa, mert a település lakossága viszonylag tisztán, jól használta a fogalmakat, a magyar nyelvet, még az egyszerű emberek szóhasználatában is.
A házak előtt viszonylag széles, mély – kétoldali – árkok húzódtak, így a ház előtti bejárókon a lovas kocsival le lehetett állni anélkül, hogy elfoglalta volna a járdát (ma a gépkocsibeállásnak biztosít ez kedvező lehetőséget). Jómagam is sokszor álltam le itt a bordó színű Zsigulival (1974 – 1994. között).
Az utcai fasorról még annyit, hogy az utcafronttól mintegy másfél méterre húzódott az akácfasor (mindkét oldalon), sorban egymástól 2 – 3 m-re ültetett fákkal, majd attól kifelé az árokparton eperfasor árnyékolta az utcákat, 20 – 25 m-re telepítve egymástól, így gyakorlatilag minden ház előtt volt egy-egy eperfa. Tehát az utcán négy sor fa adta az árnyékot, a tüzelőt, az epret, az eperfalevelet (selyemhernyó tenyésztéshez). A fák az én gyermekkoromban 30 – 40 évesek lehettek, tehát az 1900-as évek elején kerülhettek telepítésre. Gondoljuk csak el, négy sor fa az utcában. Látványnak és értéknek is számottevő. (Későbbiekben az akácfákat és az eperfákat kivágták, helyenként kőrisfát, vagy szilvafát, vagy a lakó által beszerzett különböző fát ütettek helyette. Így lett az egységes utcakép igen vegyes.)
A főutcán (mintegy három kilométer hosszan) az útszéli belső két fasor jegenyenyár volt (1850 – 1960 között), ami országosan is egyedinek számított, így a település jellegzetes ékköve volt. Én még láthattam a több mint 100 éves nyárfasort, melynek nyári lombkoronája (25 – 30 m magas) szemet gyönyörködtető volt.
A leírtakból talán kiérződik, hogy a település rendezett képet mutatott, ott ahol a felnőttek és a fiatalok azt meg tudták tölteni tartalommal (kitisztított árkok, gondozott virágok, hetente nyírt, kaszált partoldal, nem utolsó sorban évente meszelt házak vagy időálló, tartós vakolat).
De ott, ahol meglett korú, sok esetben egyedül élő idős bácsik, nénik laktak, ott a tartalom már csak másodlagos volt (romos házak, gazos kertek, szemetes árkok, burjánzó gaz, ágas-bogas fák stb.), s elsődleges a lakhatás, a túlélés. A gyerekek úgy-ahogy segítettek, de ők (sokan elszakadtak a településtől) általában évente jó ha a nagyobb ünnepekre (karácsony, húsvét) le tudtak menni (tisztelet annak, aki ezt megtette), a ház körüli teendő pedig napi szükséglet volt (a gaz gyorsan nő, a szemét is csak-csak gyűlik, az ablakokat is festeni kellene, a házat is tapasztani, meszelni kellene).
A mi utcánkban kikövezett, széles út volt. Havonta-kéthavonta jött az útseprő (utász, útkaparó), és a „maga lehetőségein belül” kijavította az úthibákat. Még azt is mondhatnám, milyen szép volt, amikor az egész utca (út) fel volt söpörve. Ma már talán elképzelni is nehéz, és valami értelmetlen műveletnek tűnhet az, ami akkor hozzátartozott a község (1989-től lett másodszor város) rendezett állapotához. Farkas bácsi volt az útseprő évtizedeken keresztül. A gyerekkorhoz hozzátartozott, hogy biciklivel végigmentünk a frissen söpört (sepert) úton, és annak nyoma még másnap is kivehető (látható) volt, s mi gyerekek örültünk ennek (hogy egy gyermek minek nem tud örülni).
SZÜLŐHÁZAM (Czuth Péter háza) Köztársaság út 56.
Mi (apai nagyszüleim, szüleim, nővérem és én) az utca keleti oldalán laktunk (nyugati fekvésű ház), talán mértani pontossággal az utca közepén (Köztársaság út 56.). Apai nagyapám, Czuth Péter (ekkor nekik a Puskin utcában volt a családi házuk) építtette a házat, apja (Czuth Márton) háza mellett. Nem magának építtette, hanem fiának. Fia (vagyis édesapám), Czuth Péter János 1940-ben nősült, és nagyapám pontosan időzítve (tervezve) biztosította, hogy az új házasok korszerű (akkori viszonyokat illetően), új lakásban rendezhessék be a családi fészket (a ház még ma is áll, igen jó állapotban, 1996-ban adtuk el Kurunci Gáboréknak).
Előrelátó ember volt a nagyapám, és az udvarban (az utcafronton) felépíttetett egy kisebb házat is (mi kisháznak neveztük), azzal a szándékkal, hogy ők (ő és felesége) öregségük idején itt fognak lakni, míg a fiatalok zavartalanul élhetik életüket a szép, nagy házban (korai halála – 1947 – miatt ez így sajnos nem valósulhatott meg, így a kisház inkább tüzelő tároló szerepet kapott, az ablakok, ajtók nem is kerültek beépítésre.). Gazdag kisbirtokosok voltak, talán az utcában a legmódosabbak (erről a felépített ház is tanúskodik).
A ház két padlós szobája (hideg szoba és kemencés szoba) két-két rolós ablakkal az utcafrontra nézett, volt gyönyörűen kikövezett konyha (piros-fehér-zöld szőlőlevél mintás, mozaiknyomatú), kamra, szép nagy félig zárt teraszos előtérrel. „L” alakú nyeregtetős épület volt (és van). Közvetlenül a házhoz csatlakozott az istálló, tehenek és lovak számára a téli időszakra. (Mivel nagyapámnak tanyája is volt, a tavaszi – nyári – őszi időszakban az állatok a tanyán voltak.)
Épült szín a kocsi tárolására, góré a kukorica tárolására. A szabad területen az őszi – téli – tavaszi hónapokban általában szalmakazal és szárkúp (kukorica, napraforgó, cirok) állt. A szalmát az állattartáshoz (alom) és a disznópörzsöléshez, a szárat etetéshez (kukoricaszár) és fűtéshez (napraforgó, ízík) használtuk fel. (Az ízík nem más, mint a lerágott kukoricaszár, ma már a szótár sem tartalmazza a szót.) Az udvart a déli szomszéd és a kert felől, s a kert végét 20-30 éves akácfák árnyékolták (megszámlálhatatlan akácfatüskével, amely a mi mezítlábos világunkban örök veszélyt jelentett).
Az udvar része volt a téglával kirakott (bélelt) ásott kút. Kútágassal, kútgémmel (úgy, ahogy illik, mondanánk ma). A kút mindig is az érdeklődés középpontjában volt. A víz akkor is drága kincsnek számított. Talán szüleink még ittak is belőle (a tanyai kútból még én is ittam, kicsit édeskés volt, de nyári hőségben nagy érték), másrészt az állatok itatását, mosást, hűtést (dinnye, zöldségféle, hústermékek, tej, megmaradt főtt étel stb.), a nyári locsolást (kert, udvar, utca), mázolást (földes helyiségek – gang, előtér – marhatrágyás vízzel való feltörlése) és még sok-sok mást tett lehetővé.
A gyerekeknek pedig más dolga sem volt, mint a kút körül ólálkodni (miközben szüleinket állandó idegeskedésben tartottuk). Még halat is telepítettem a kútba (a kárászok egészen jól bírták, évekig is eléltek), s nagy élmény volt letükrözni a napfényt a vízbe, és követni a halak mozgását.
A házhoz kert is csatlakozott (házzal, udvarral együtt összesen 800 négyszögöl, közel 3200 négyzetméter, megközelítőn 32×100 m-es telek. Mivel a mi utcánk keleti fele a település széle volt, így meglehetősen nagy kertünk volt, sok (hozzávetőlegesen vagy 50 – 60) gyümölcsfával (szilva, sárgaszilva, alma, körte, barack, dió), és sok kapálni való területtel (azaz sok munkával). Évente szántattuk, felásni igen sok lett volna. A szántást általában édesapám unokaöccse, A. Kiss Lajos végezte tavasszal, s az eke után elszórva a magot egyben a kukoricát is elvetettük.
Ezen utcasornak volt még egy kedvező helyzete, mégpedig az, hogy a kert közvetlenül a Gödrösökhöz (közel egy négyzetkilométernyi nádas és nyíltvizes fürdő- és horgászhely) csatlakozott. (Erről több száz oldalnyit lehetne mesélni, mivel ez a hely a kisgyepi srácok (jómagam is) kedvelt területe volt télen-nyáron, de itt csak az utcánkról írok).
Ez idő tájt hol egyéni gazdálkodók, hol tsz-tagok (1952 – ’56 között, majd ’62 – után) voltunk. Nehéz volt megélni a kollektivizálást. Közvetlen közelről átéltük a szocializmus építésének minden nehézségét (vagyonvesztés, túlzott beszolgáltatási kötelezettség, áruhiány, éhezés, bizonytalanság, pénztelenség).
Egyéni gazdálkodó korunkban szükségszerűen lovunk (egy pej, majd egy fekete) is volt (korábban nagyapámnak mindig két lova volt, ez biztosította a megfelelő minőségű földművelést). Aprószárnyast – tyúkot, libát, kacsát – mindig tartottunk, tejelő kecskénk is volt a családi háznál (gyakorlatilag kecsketejen nőttem fel). Sertést nem mindig tudtunk tartani (vagy nem tudtunk venni, vagy elvitte a végrehajtó), de néhány disznóvágás élménye azért elevenen él bennem. Édesapám (jó paraszthoz illően) saját maga dolgozta fel a sertést, szakszerűen feldarabolta, majd elkészítette a hurkát (májas és véres), a kolbászt, a májast, a sajtot. (Korábban nagyapáméknak még általában több tehene és több disznója is volt.)
Galambokat pedig én telepítettem a házhoz (az úttörő őrsünk volt a Galamb őrs, így majdhogynem szükségszerű volt a telepítés, még rádióriport is készült rólunk). A galambok mindaddig megvoltak, míg el nem adtuk (1996-ban) a házat.
Ebből a környezetből váltam ki 18 évesen – a gimnázium elvégzése után – 1964-ben (szakítva őseim évtizedes, évszázados hagyományával, a paraszti életformával), amikor (saját magam döntése alapján) jelentkeztem, majd felvételt nyertem a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára. Főiskolás éveimben már csak a nyarakat (általában augusztus hónap) töltöttem Battonyán, bár hivatalosan 1968-ig, 22 éves koromig battonyai lakos voltam. (Tisztavatás után pedig évente mindössze 1-1 hét, majd édesanyám elköltözését követően – 1996 – két-három nap – a városnap és a halottak napja – maradt nekem Battonyából.)
KOVÁCSOVICSÉK
Északi (jobb oldali) szomszédunk nagyapám apja (Czuth Márton) és nagyapám testvére (Czuth Erzsébet, nekem Bözsi néni) volt (természetesen férjével, Kovácsovics Józseffel). A ház (dédapám háza) az 1800-as évek elején-közepén épülhetett. Alacsony, belsőgerendás, részben földes (csak a kemencés szoba volt széles padlós) helyiségekkel, nyitott teraszos előtérrel (és érdekes módon az utcai szoba alá volt pincézve).
Az épület ma lakatlanul áll, pusztulásra ítélve, a kertet értéktelen ecetfák nőtték be.
Kovácsovicséknak öt lányuk és egy fiuk volt. A lányok (Erzsébet, Ilona, Rozália, Magolna, Julianna) a 20-s években születtek, így gyermekkoromban már elkerültek a szülői háztól (férjhez mentek), csak a legidősebb lány (Erzsébet) lakott ott egy ideig férjével és gyermekeikkel, Évával és Andrással.
Mint rokonok, jó kapcsolatban voltunk, gyakran összejártunk, de emellett meg kell mondani, hogy Bözsi néniben volt egy nagy adag irigység testvére (nagyapám) szép háza (és édesapám szép fiatal felesége) miatt.
Ünnepek alkalmával sokszor összejöttünk. Élményszámba ment a családi kártyázás (akasztózás vagy zsírozás), hatosban vagy nyolcasban két paklival. Karácsonyra általában minden lány (férjével) hazajött a szülői házhoz. Négyen Battonyán laktak, egy (Magdolnáék) Szegeden. Vidám, hangulatos esték voltak. Mint kisgyerek (6 – 12 éves) többnyire játszottam a velem közel egykorúakkal (unokatestvéreimmel), vagy néztük a nagy kártyapartikat, vagy éppen aludtunk. Bözsi néni nagy akaratú asszony volt, veszíteni a kártyában sem tudott, de a „harag” csak addig tartott, amíg a játék, s a mérgét a nagy nyugalmú Józsi bácsin (férjén) töltötte ki.
A rokoni kapcsolat mellett Juci néni és férje Lehóczky István voltak a keresztszüleim. Battonyán Pisti bácsi volt az első tehergépkocsi-vezető (az 50-es évektől).
Józsi (az egyetlen fiú) volt a legfiatalabb (nálam talán 10 évvel idősebb), ahogyan emlékszem őt inkább az udvarlás kötötte le, s ritkábban folyt bele a kártyacsatákba. S ahogyan lenni kell, Józsi megnősült (felesége Marócsik Erzsébet), a lakodalmukban én is ott voltam (talán 15 éves lehettem).
Erzsi néni gyermekeivel, Évával és Andrással második unokatestvérek voltunk. Éva hozzám képest nagylány (egy évvel idősebb) volt, András (Bandi) pedig hozzám képest kisgyerek (három-négy évvel fiatalabb), így nem alakult ki játszótársi kapcsolat közöttünk.
G. TÓTHÉK
Bal oldali (déli) szomszédunk a Lukács házaspár volt. G. Tóth Lukács és felesége. Én Lukács bácsinak és Lukács néninek szólítottam őket. Szüleimnél 10 – 15 évvel idősebbek voltak, gyermekük nem született. Nem őshonos battonyaiak voltak, emlékezetem szerint Szegedről (vagy Makóról) költöztek Battonyára a 30-as években. Régi típusú parasztházban laktak. Lukács bácsi férfi szabó volt (ebből éltek). Jó szomszédságban voltunk, de ez a kapcsolat természetesen más volt, mint a jobb szomszédi rokoni kapcsolat. Jó módban, de szerényen éltek. Nekik volt először rádiójuk az utcában. Erre azért emlékszem, mert 1954-ben édesapámmal itt hallgattuk az aranycsapat világbajnoki döntőjének közvetítését (az eredmény ismert: 3:2-es vereség). Néha családi ünnepre (névnapra, születésnapra) is meghívtak bennünket, ilyenkor énekeltek (mulattak) is, Lukács bácsinak szép mély basszus (olyan Solti Károlyos) hangja volt. Csendes, kiegyensúlyozott életet éltek. Valamikor az 50-es évek vége felé elköltöztek.
SÜLIÉK
Az 50-es évek végén, 60-as évek elején új szomszédok (romániai magyarok) lettek, Süli Elekék (szüleimnél 10 – 15 évvel fiatalabbak). Romániából, a határ körzetéből költöztek át a II. világháború után. Kis parasztházban laktak egy másik utcában. Az itt megvásárolt telekről a házat lebontották, és új házat építettek (de a mi házunknál alacsonyabbat és kisebbet). Egy fiuk volt, Karcsi, nálam 2-3 évvel fiatalabb. Mint „bevándorló”, nem lett az utcai gyerekcsapat tagja, de többször is bevettük a focicsapatba (később a battonyai nagycsapatban is védett). A Süliékkel való kapcsolat kezdetben normális volt, jómagam is gyakran beszélgettem Elek bácsival az áttelepülésükről, a kertről, a tanulásról, a politikáról stb.). Később azonban egyre elmérgesedett (főleg édesapám halála után), miután a rossz drótkerítésen a tyúkok gyakran átmentek az ő kertjükbe.
B. TÓTHÉK
A szemközti balra lakó szomszédok B. Tóthék voltak, pontosabban B. Tóth néni és a fia, B. Tóth Jóska (néha Barna Jóskának is nevezték, nem tudom, hogy mi alapján). B. Tóth néni 10 – 15 évvel idősebb volt szüleimnél. Férjéről én semmit nem hallottam (valószínűleg korábban meghalt). Fiuk igazi parasztgyerek volt, földet művelt, szántott, vetett. Kitartóan tsz. (termelő szövetkezet)-ellenes volt. A tsz-be nem is lépett be, de ezzel csak megnehezítette saját életét. Mindig szép lovai voltak. Egyik lesántult (de fiatal, erős) fekete lovát (Baba volt a neve) mi vettük meg, talán ’56 után, amikor kiléptünk a tsz-ből. Jóska magas, délceg ember volt, sokáig legényeskedett, így az udvarlás az élete része volt. A sarki Juci néninek is csapta a szelet, amíg annak férje, Lajos bácsi börtönben ült (talán két évig). A zavaros időkben szerelemféltés okán még lövöldözés is volt az utcánkban. A házuk ma is áll, bár az idő eljárt rajta (már nem lakják). Nos eltelt egy év, s házat már lebontották (az interneten mentem végig az utcánkon 2013-ban).
A B. Tóth-ház még arról volt híres, hogy talán az 50-es évek elején az udvarban levő legallyazott akácfára, az oda felrakott kiszolgált, rossz kocsikerékre fészkelt egy gólyacsalád. Gyakorlatilag az ablakunkkal szemben, így éveken keresztül minden tavaszi megérkezést, költést, kirepülést, nyár végi elköltözést végigkísértem. Gyermekkorom kedves színfoltja volt ez a gólyapár. Mindig a házunk felett repült át a Gödrösökbe. Tavasszal pedig nagy-nagy várakozás előzte meg érkezését, nem csak az utcában, hanem az egész települést illetően. A gólyák érkezésének híre egy-két nap alatt elterjedt az egész településen. S ilyenkor a köszönés mellett törvényszerűen elhangzott a „megjöttek a gólyák” örömhír továbbadása. Emlékezetem szerint két – három gólyapárnál több nem volt a településen (de igazán szólva másik párra nem is emlékszem). (A gólyapár később az utcai villanyoszlopon épített fészket, ma – 2016 – is ott költ.)
BALIÉK
A szemközt jobbra lakó szomszéd a Bali házaspár volt. Szüleimnél 10-15 évvel idősebbek voltak. Alacsony, régi parasztházban laktak. A háznak boltívvel zárt kéménye volt. Talán földnélküli bérmunkások voltak. Pénzért, terményért dolgoztak más földjén. Életvitelük szerény volt, ezzel együtt átlagos szinten éltek. Bali bácsi (Bali József) akkortájt már nem dolgozott, beteges volt, és az ’50-es évek közepén meghalt. Bali néni még sok évig élt. A lába mindig vastag fáslival volt bekötve. Édesanyámmal néha-néha átmentünk hozzá, megnézni a kis gólyákat.
A házukat már elbontották, a telket megosztották, s így két új házat építettek fel rajta.
Távolabbi szomszédaink: délre Lukácsékon túl Kecskeméti Jánosék, Czakó Lajosék, északra Kovácsovicsék után Donáthék, majd Kajtorék, túl rajtuk Dancsóék. A szemben levő oldalon B. Tóthéktól délre Nyári Pálék, Bakos Mátyásék, Baliéktól északra Parázsék.
Ővelük utcai beszédes kapcsolatunk volt (haragosunk nem volt), ami alatt azt értem, hogyha az utcán összefutottunk élelemvásárlás, vízhozatal, templomba menés-jövés, iskolába menés-jövés esetén, úgy mindig elhangzott néhány érdeklődő szó, vagy csak mondtunk valami általánosat (ma jó meleg van, vagy kellett már ez az eső), vagy elhangzott néhány keresetlen kérdés (lehet-e már fürdeni?, érik-e az eper?, mikor kezdődik az iskolai szünet? stb.).
KECSKEMÉTIÉK
Kecskemétiék, azaz Kecskeméti János és felesége szüleimmel közel egyidősek voltak, talán néhány évvel idősebbek. Egy gyermekük volt, de ő már ekkor elkerült a szülői háztól. János bácsi zenetanár (hegedűtanár) volt, tulajdonképpen a battonyai zeneélet egyik megteremtője, felépítője (nagynéném Isztin Margit, azaz Maca néni mellett). Felesége háztartást vezetett, az akkori családmodellnek megfelelően. (Abban az időben az asszonyok 90%-a otthon a háztartást vezette, munkahelye csak egy-két nőnek, asszonynak – tanárnő, óvónő, ápolónő, bolti eladónő vagy boltos nő – volt.)
Tipikus falusi nyeregtetős, kisablakos, parasztházban laktak. Átlagos (vagy a fölötti) életszínvonalon éltek. János bácsinak volt egy Dongó segédmotoros kerékpárja (egyedül csak neki volt ilyen a községben), amelyet mindig megcsodáltunk. Akkor is, amikor két 10 literes borral teli demizsont szállított a kormányra akasztva, s nem tudta bevenni a Fő út – dombegyházi úti kanyart, s egyenesen közénk – az ott játszadozó kisgyepi srácok közé – hajtott (természetesen segítettünk neki feltápászkodni), s a finom bort az utca pora itta fel.
Visszatérve a zenetanításra, édesanyámék szerették volna, ha megtanulok valamilyen hangszeren játszani, így próbaéneklésen is voltam náluk (zenei hallásom jó, pénzünk azonban nem volt, sem hangszerre, sem oktatási díjra). Így a zenetanulás meghiúsult. Abban az esetben lett volna szerencsém, ha két – három évvel fiatalabb vagyok, mivel akkor létrehoztak (feltehetően valamilyen állami keretből) egy egész nagy létszámú fúvószenekart (akinek volt hallása, azt mind beiskolázták abból a korosztályból). Így ez kimaradt az életemből, amit akkor, és később is őszintén sajnáltam. (A zeneszeretetem megmaradt, tulajdonképpen az operán és a kemény rockon kívül minden zenét szívesen hallgatok, és szórakoztat.)
Kecskeméti néni gyakran átjárt a szomszédokhoz (így hozzánk is) beszélgetni. A felnőttek (így ő is) az utcai gyerekeket mindig figyelték (ez jó is, meg rossz is volt), és beárulták a szülőknek, ha olyat műveltek, ami nem gyereknek való (természetesen ennek nem mindig volt meg az alapja). Így engem is beárult édesanyámnak, azzal, hogy cigarettáztam (talán 10 éves lehettem). Ebben csak egy hibádzott, hogy nem én voltam. Jómagam sem akkor, sem azóta egyetlen cigarettát sem szívtam el, sőt meg sem próbáltam, még gyerekes kíváncsiságból sem. Ettől még igaz volt, hogy valaki cigarettázott a kapuban. (Édesapám és nővérem megszállott dohányzók voltak.) Otthon ezt egy mondattal tisztáztuk (a hazugság nálunk – nem csak a családban, hanem általában a településen is – ismeretlen volt).
Valamikor a 60-as évek végén költöztek el az utcából a Hunyadi utcába. Házukat és a telket Mucsiék vették meg, majd felújították (új tetőszerkezetet kapott). A ház ma is ott áll.
CZAKÓÉK (Puskin u. 1.)
Kecskemétiék után levő sarki házban Czakó Lajosék laktak. Házuk bejárati oldala azonban a keresztező Puskin utcára (déli fekvés) nézett, nem a Köztársaság útra. Czakóék (Lajos bácsi és felesége Juci néni) 5 – 10 évvel voltak fiatalabbak szüleimnél. Lajos bácsi gépszerelő volt, ismereteim szerint a gépállomáson (többnyire mezőgazdasági gépeket javító, karbantartó műhely) dolgozott. Ő erre született, de emellett igazi ezermester volt.
Az 50-es években – általam nem ismert gazdasági vétség miatt – mintegy két évet börtönben töltött (talán ’56-ban szabadult, a forradalom viharos napjaiban). Távolléte idején Juci néninek ekkor csapta a szelet a nekünk szemközti szomszéd, B. Tóth Jóska.
Segítőkész, rendes emberek voltak. Két gyermekük született, Éva és Lajos (nálam fiatalabbak voltak, Éva talán 1 – 2 évvel, Lajoska úgy 10 – 12 évvel). Átlagos életszínvonalon éltek, ami kellett az élethez, az megvolt, de nem dúskáltak a jóban.
Valamikor a 90-es években meghaltak, házuk ott áll a sarkon, kicsit átalakítva (romániai románok vették meg).
NYÁRIÉK (Köztársaság u. 45.)
A szemközti odalon B. Tóthéktól délre Nyári Pálék laktak. Pali bácsinak román vagy szerb felesége volt (bár Boriskának szólították, de lehet hogy ez csak egy felvett magyar neve volt). Vagy 10 évvel voltak fiatalabbak szüleimnél. Pali bácsi a Mezőhegyesi Cukorgyárban dolgozott, s a répaszezonban (szeptembertől márciusig) naponta utaztak vonattal a szomszéd településre. Holtidőben bérmunkát végzett (kőműves szakmája volt). Elég későn született gyermekük, Marika. Legnagyobb bánatukra értelmi fogyatékos és testhibás (erősen kancsal) volt. Mindez egy leány gyermeknél kevésbé szerencsés.
Mint ismeretes Battonya évszázadok óta 3-4 nemzetiségű (magyar, szerb, román, szlovák) település, ahol bár elkülönültek az egyes nemzetiségek (emlékezetem szerint a szerbek és a románok a IV. kerületben laktak, a szlovákok kis számban voltak, ők inkább elkeveredtek), de békességben éltek. Mindemellett a vegyes házasság igen ritka volt. Így Pali bácsiék házassága is kuriózumnak számított, de a szomszédok nem tettek megkülönböztetést (bár bizonyos elzárkózottság kialakult).
Pali bácsiék háza mai is szinte változatlan formában áll (már Marika is meghalt, nem is tudom, lakik-e a házban valaki).
BAKOSÉK (Puskin u. 3.)
Nyári Pálékon túl a sarki házban Bakos Matyi bácsiék (feleségével és két gyermekével) laktak. Az utcában a zenetanár mellett ő volt a másik, aki nem fizikai munkát végzett, hanem ügyvédként irodában (Járásbíróságon) dolgozott. Emiatt, vagy emberi tulajdonságai miatt kicsit idegen volt (eléggé zárkózott) a kétkezi munkások, parasztok között. Igazából nem tudnék róla mértékadó ítéletet mondani semmilyen vonatkozásban.
Donáthék, Kajtorék, Dancsóék
Északon, a Kovácsovicsék melletti szomszédék Donáthék voltak, rajtuk túl laktak Kajtorék (nevük elsőre nem is jutott eszembe, de több hetes emlékezés után előjöttek még a régi nevek is).
A sarkon (képletesen, mivel itt nem nyílt utca keletre) Dancsóék laktak. Amikor én gyermek voltam már csak Dancsó Bözsi néni lakott (férje valószínűleg meghalt). A családi ház udvarán daráló helyiség működött. A környékbeliek ide hozták a megdarálandó terményeket, és vitték haza a daráltat az aprójószágnak. Jómagam csak néhanapján jártam arra, a darálóban talán egy-kétszer voltam édesapámmal.
PARÁZSÉK (Damjanich u. 2.)
A szemközti oldalon Baliéktól északra az idős Parázs néni kiscserepes, nyeregtetős háza állt. Talán dédapám háza után ez volt az utcában a másik legöregebb ház. Az épület északra, a keresztező Damjanich utcára nézett. A házhoz viszonylag nagy telek tartozott. A Köztársaság úti utcafronton vert fal kerítés (fehérre meszelve) határolta a kertet. Mivel az asszonyok általában nem dolgoztak, így fogalmam sincs miből élt meg az idős néni (fia Dombegyházán tanított és ott is lakott).
A házat évtizedekkel ezelőtt lebontották, újat nem építettek, így ma az utca foghíjas (a rendezettséget szerető szemnek nem szép látvány).
A mi tizedünktől délre egy hiányos (házhiányos) tized (utcarész) volt. A nyugati utcarész beépítettsége teljes volt, míg a keleti igen-igen hiányos.
TALPAIÉK (Köztársaság u. 47.)
A sarki házban Talpaiék laktak. Talpai Mihály és felesége, Mezei Kati néni, valamint a négy fiúgyerek, Mihály, Béla, György és István (József). A szülők közel egyidősek voltak szüleimmel. A családfő Óbébáról (a mai magyar – román – szerb hármas határ körzetéből, Romániából) jött Battonyára. A ház nyeregtetős parasztház volt, kis ablakokkal, földes szobákkal. Többször is aláfalazták téglával. A szobaablakok a Köztársaság útra néztek. A kertet vert fal-, később betonkerítés határolta.
Mihály bácsi a dombegyházi állami gazdaság Lakatos-majorjában dolgozott gulyásként. Mivel a major a településtől mintegy 8 – 10 km-re volt (a kunágotai úton), s közlekedés nem lévén, így ott is lakott a majorban. Talán havonta egyszer (a fizetéskor) hazalátogatott (legtöbbször gyalog tette meg az utat).
Kati néninek éppen elég dolga volt a négy fiúgyerek felnevelésével. Mihály, Béla és Gyurka évekkel idősebb volt nálam, Pista közel egyidős velem, egy osztályba is jártunk elsőben. Állítólag a hivatalos neve Talpai József (az elmúlt években szembesültünk ezzel), de mivel mindenki Pistának szólította, így ráragadt ez a név.
Mihály életerős, átlagos képességű fiatalember volt, lázadó, háborgó fiatal, így benne volt minden buliban. ’56-ban ő is részese volt a Pécska (Románia) felé vezető vasúti sínpálya felszedésének (azért szedték fel a vasúti vágányokat, hogy az oroszok ne tudjanak ott bejönni), a főút melletti nyárfasor kivágásának (1959/60). Azt követően elkerült Szegedre, ott lett rendőr.
Béla nyomorékan, púposan (gyermekparalízis betegség miatt) született, mindemellett értelmes gyerek volt, sajnos sem iskolába nem járt, sem munkában nem tudott elhelyezkedni (gyenge fizikumú volt). Emlékezetem szerint 30 – 35 év között halt meg.
Gyurka volt a nyers paraszti erő megtestesítője, azzal együtt, hogy értelmi szintje messze az átlag alatt volt. Emlékezetem szerint nem is járt iskolába. De a fizikai munkában (vasútépítés) sosem vallott szégyent.
Pista számomra külön kategória volt. Mivel egyidősek voltunk, egy iskolába jártunk, és alig 4 házra (talán 100 m-re) laktunk egymástól, így a gyermekkori éveket szinte együtt töltöttük, mint a kisgyepi srácok oszlopos tagjai (Magyar Pali, Medve Miska és Takács Dezső mellett). A többi Talpai gyerekhez hasonlón Pista se nagyon szeretett tanulni, de a nyolc általánost közepes szinten elvégezte, sőt később Pesten, még ipari iskolát is végzett (műszaki rajz szakon). (Állítólag utálta az olajos rongyokat, így ment el műszaki rajzolónak.)
Az iskolán kívüli időt is együtt töltöttük. Együtt mentünk eprezni, csúzlizni, temetőt, határt járni, olajfúró tornyot megmászni, együtt mentünk a Gödrösökbe horgászni, fürdeni, téglát forgatni, télen szánkózni, csúszkálni, korcsolyázni, együtt mentünk focizni a kisgyepre, s együtt mentünk dinnyét és gyümölcsöt lopni. Mindemellett sok közös nem volt bennünk, hiszen ő szerette a vizet, szívesen úszkált naphosszat, én nem, én kitűnő tanuló voltam, ő nem szeretett tanulni, én szerettem a fizikai munkát, ő utálta, ő Fradi-drukker volt, én Újpest, ő tipikus lányellenes (agglegény típus) volt, én családcentrikus. Talán a foci volt, amit egyformán szerettünk, sőt még egymás gondolatát is ismertük e téren.
Mégis ő volt a legjobb (legközvetlenebb) barátom. A gyermekbarátság már csak ilyen.
Talpaiék háza ma is áll, egészen jó állapotban, bár belülről igencsak szegényes (földes szoba, konyha). Az egyetlen örökös, Pista lakik benne.
CZUTHÉK (Köztársaság u. 49.)
Talpaiék mellett Czuth Béláék (Béla bácsi és felesége Kolena Margit) laktak. 5 – 10 évvel voltak fiatalabbak szüleimnél. A névrokonság ellenére nem voltak rokonok (legalábbis közeli rokonok nem). Ha ez szóba került, Béla bácsi azt mondta, hogy én a gazdag Czuthokhoz tartozom. Akkor ezt nem is tudtam hová tenni, hiszen a mi életünk az 50-es években nem sokban különbözhetett, sőt én úgy láttam, hogy ők a gazdagabbak. Béla bácsi kőműves volt, talán ezzel is összefüggött, hogy szép, új, sátortetős (a településen csak néhány sátortetős ház volt) téglaházuk (nekünk csak vert fal) volt.
A háború előtt, és a háborút követően nagyapám és édesapám valóban a módos, gazdag Czuthokhoz tartozott. Az ötvenes években a kulákság, majd a kisbirtokosok elnyomásával, ellehetetlenítésével a különbség elmosódott, sőt visszájára fordult.
Béla bácsiéknak egy gyermekük volt, Margit (mi Manyinak szólítottuk). Talán két évvel volt fiatalabb nálam. Utcai gyermekbarátságban nőttünk fel, ami azt jelenti, hogy egymás házában nem jártunk (én nem jártam náluk, ő nem járt nálunk), de az utcán nem mentünk el egymás mellett úgy, hogy ne váltsunk néhány szót. Mindemellett szemrevaló barátnői (mindenek előtt a szép arcú Szénási Éva) voltak (de ő is helyes volt). Emellett nővérem barátnője Manyi anyjának a húga, Kolena Rózsi volt. Nos ilyen dolgok motiválták a kialakult kapcsolatot.
Napjainkban Czuth Manyiék (férje Verebi Sándor és fiúk Sándor) lakik benne. Az udvarban jól berendezett kocsmát üzemeltetnek (ide mindig betérek, ha Battonyán járok), tipikus falusi, kisvárosi (igen gyenge) forgalommal. (Sajnos Manyi 2010-ben elhalálozott.)
KOVÁCSÉK (Köztársaság u. 51.)
Manyiékon túl Kovácsék laktak. A kapcsolatunk mindössze a köszönésre korlátozódott. Kovács bácsinak sok szerencséje nem volt az életben. A sorkatonai szolgálata alatt egy gránát leszakította jobb (!) kézfejét. Emiatt kacska Kovácsnak nevezték. Született gyermekük pedig erősen szellemi fogyatékos volt. Akkor ez minket, gyerekeket nem zavart, de őbennük okozott egy bezártságot, keserűséget (felnőtt korban ezt jobban megérti, átérzi az ember).
Házuk még ma is áll, egy mezőhegyesi házaspár vásárolta meg.
TÖRÖKÉK (Köztársaság u. 53.)
Túl rajtuk Török Paliék laktak. Rendezett kis parasztházuk volt, emellett szépen művelt szőlőjük. Ritkán találkoztam velük. Egy fiuk volt, 4 – 5 évvel idősebb nálam. Így már kívül esett a kisgyepi bandán (oda már ő „öreg” volt).
DEBESÉK (ZSILKÁÉK) (Fő u. 1.)
A sarki házban (Debes sarok) gyermekkori barátom, Takács Dezső anyai nagyszülei, Zsilkáék laktak, s a házban kis boltot is üzemeltettek, még bocskorszíj cukrot is lehetett venni. Majd az 50-es évek elején a termelőszövetkezetek első szervezési hullámában a Május 1 tsz. birtokába került (1953-tól) a ház.
A tsz-esítés után itt működött az utcában az első televízió (TV). Mi gyerekek, de a felnőttek is gyakran mentünk tévézni (57-ben indul meg az országban a tv adások sugárzása). Ezzel kicsit kinyílt számunkra a világ. Olyan információkhoz jutottunk, amihez korábban nem. Itt néztük a kor híres magyar filmjeit (Kőszívű ember fiai, Egri csillagok, Rákóczi hadnagya, Fekete gyémántok), itt néztük a meccsközvetítéseket, egyáltalán tudomásunkra jutott, hogy van Újpest, van Fradi, van Vasas. Én az itteni közvetítések alapján lettem Újpest drukker, Medve Miska Vasas drukker, Talpai Pista, Magyar Pali, Takács Dezső Fradi drukker. Télen fűtés hiányában nagykabátban ültünk a tv előtt, és csodáltuk. Micsoda élmény volt!
Túl az elmondottakon, itt volt a kisgyepi srácok találkozási helye. Innen indultunk vagy focizni, vagy fürdeni (télen korcsolyázni), vagy határt, temetőt járni. Innen nyílt a kisgyep és innen nyílt a jegenyenyárral határolt Fő út (később Néphadsereg út, ma ismét Fő út).
Az épületet teljesen lebontották, és új épület került a helyére, s továbbra is a tsz. (majd zártkörű részvénytársaság / zrt.) irodahelyiségeként működött (működik).
Az utca keleti oldalán csak a két saroki ház állt. Közöttük nagy gyümölcsös kert húzódott, az utcafronton deszkás zárt kerítéssel. Ide néha be-be tértünk a temető felől a hátsó drótkerítésen gyümölcsszedés (lopás) céljából. Egy-két gyümölcsnél többet nem szedtünk, tehát nagy kárt nem okoztunk a tulajdonosnak.
Szüleink meg is vehették volna a gyümölcsöt, és a kertünk is tele volt gyümölccsel (csak talán nem épp olyannal). S a csínytevés igen ízletessé tette a még éretlen terméseket is (mikor már érett volt, leszedték a tulajdonosok). Nagyritkán, talán kétszer futni is kellett a gazdák elől, de jól vettük az akadályt.
A házak lakóit csak futólag ismertem, s a köszönésen (mert az természetes volt) kívül más kapcsolatunk nem volt. (Napjainkban, amikor otthon vagyok, a hely szelleme szinte észrevétlenül – 60 év fölött is – életre kelti ezt a köszönési szokást, és természetesen mindenki visszaköszön, de sok esetben előre köszön anélkül, hogy ismernénk egymást.)
Ezen az oldalon volt egy szivattyús (húzó-nyomó) kút (ártézi kút). Innen hordtuk a vizet, általában két (fedővel lezárt) kantával, kandlival vagy locsolóval.
Az elmúlt években az utcában két korszerű ház is felépült.
Az utcánktól északra fekvő tizedből alig ismertem valakit. Dancsóékon túl Dobosék laktak, őtőlük a tehéntejet hordtuk. Azon túl Korcsogék. A többieknek még a nevére sem emlékszem.
A szemben levő oldalon a sarkon volt a szivattyús kerekes kút, innen is hordtunk vizet. Mikor hogy tetszett.
Az utcából emlékszem egy idős varrónőre (talán egyszer varrt édesanyámnak valamit), a nevére már nem.
Viszont annál inkább emlékszem egy barna kislányra, aki ruhapróbán volt a varrónőnél, majd hazafelé menet „betévedt a mi utcánkba”. Igen, ő Túri Vera, az első szerelem. Négy évig jártunk együtt. Semmiségen vesztünk össze. (Ma kedves emlék.)
SZARKÁÉK (Köztársaság u. 35.)
Emlékszem a távoli sarkon lakó Szarka Pistáékra. Szarkáéknál vagy 4-5 gyerek volt, többnyire lányok. Mi, kisgyepi srácok a nálunk két évvel idősebb Szarka Pistát ismertük, ő kijárt hozzánk a kisgyepre focizni. Emellett a katolikus templom egyik fő ministránsának számított. Karácsonyi istentiszteletkor irigyeltük is a „szereplését”.
Házuk ma is áll, Pista testvére lakik benne. Pista a kisgyepi srácok 60 éves találkozóján (2006) még ott volt, de röviddel utána 2007-ben meghalt, de előtte sem itt lakott, hanem Szegeden).
ÖSSZEFOGLALÓ
A házaknál általában több haszonállatot is tartottak. Szinte minden háznál volt háziszárnyas (tyúk, kacsa, liba, pulyka), minden második háznál tartottak kecskét, disznót, az utcában egy-két háznál volt tehén és ló is (korábban még sokkal több).
A kutya és a macska (több is) a házak „tartozékai” voltak.
Hát ez volt a mi utcánk az 1950-es, 60-as években. Itt születtünk, itt nőttünk fel, innen jártunk iskolába. Itt jöttek a tankok 56-ban Dombegyház(a) felől. Itt léptünk bele több száz tüskébe (tüsökbe, ahogyan mi mondtuk), itt járkáltunk mezítláb az eső után megtelt árkokban. Itt epreztünk órák hosszat. Itt tanultunk meg biciklizni. Télen itt szánkóztunk a sötétedés beálltáig. Szép volt! Takács Dezső szavaival élve mezítlábos mennyország volt (Dezső megírta gyermekkorunk történetét, alapvetően a kisgyepi és a gödrösöki élmények felelevenítésével, s ennek a címe: „Mezítlábos mennyország”).
Megismételhetetlen történet, megismételhetetlen környezet, megváltozott közösségek, vissza nem térő világ. Életünk része volt. Az írás, a fényképek és az emlékek teszik, tehetik maradandóvá.