Nagy Sándor – Napsugár utca, 1960-as évek
A mi utcánk
(Battonya, Napsugár utca)
A IV. kerületben, a téglagyári régióban, a falu utolsó utcája a kovácsházi úton, bal kéz felől a Napsugár út.
A kövesútnál kezdődött és levitte az arra járót a Vinográdnak is nevezett szőlőhöz és a Száraz-érhez, amiben akkoriban még merítőhálót emelgettünk, mert nem bőrgyári cserzőanyagot, hanem csíkhalat, compót és néha harcsát is foghatunk a ponty, kárász és piros-szárnyú keszeg mellé….
Talán az utca onnét kaphatta a nevét, hogy a déli oldalon nem volt ház. Nem volt épület, ami beárnyékolta volna a napos oldali házakat, amiknek az évi kétszeri meszelésű falán olyan csodálatosan tudott ragyogni a napsugár.
A kert lábában már a téglagyári terület csábított bennünket mindennapi kalandra. A csalitosa cowboyozásra, számháborúra. Tavai picézésre, fürdésre, korcsolyázásra, és ha beszakadtunk olykor a tóba, akkor az égető-kemencénél fogadtak bennünket egy gyors ruhaszárításra, amit a jóságos és megértő Barta Feri bácsi és társa, majd utódja, Strasenszki Pista bácsi, a szülők felesleges izgalmaktól való tehermentesítéseként, diszkréten megoldott, így az otthoni hirtelen felindulásból elkövetett pótlólagos gyermeknevelési gyakorlatot ugyan megúsztuk, de a dorgálásból azért itt is kaptunk rendesen.
Az erre lakó gyerekekkel nagy összetartásban éltünk. Akkor még nagyon sokan laktak erre, de mint ha megakadtak volna a „B” betűnél, mert ha sorolom őket látható hány társamnak kezdődött a neve ezzel a betűvel. Bicski Pista és Józsi, Berényi Pista, Laci és Jani, Barta Feri. Berki (mozis család) János, Gábor, Csöpi, és Sanyi, Boda Piri, Bajusz Emma és nővére. Berkiék a Papp malommal, vagyis a benzinkúttal szemben laktak, kilencen voltak testvérek. Nem mindenkinek emlékszem a nevére, de megmaradt: Margitka és Panni, Pista, Pityu, Ági. Borka Sanyi. Néhányan üdítőleg hatottunk a más betűvel kezdődő nevünkkel: Strasenszki Piroska, és Öcsi, Imre Misi és Erzsi, Vid Laci, Aranka, és Miklós, Margit Rózsika, Gabi és Sanyi, Kajtor Laci. A téglagyári Csoszor. Később Szentiványi fiúk.
Nagy közösségként éltünk, egymás felé nyitottabbak voltunk, mint ma. Talán már el sem hiszik a mai fiatalok, hogy így is lehet élni. A kapuk nem voltak zárva, de nem emlékszem, hogy valahova is betörtek volna bárhova. Együtt jártunk iskolába, összevártuk egymást, de amikor elmentünk „arra fel” akkor is demonstráltuk az összetartozást. És jött a tévé. Ezzel sem volt a kezdetekben baj, mert mentünk a „Cukiba” Tenkes kapitánynak drukkolni, vagy a Béke (Kossuth?) TSz-hez. Később a Vörös Októberhez műkorcsolya közvetítés kameráinak gerjedt zúgását, és néhány idősebb horkolását hallgatni miközben drukkoltunk, hogy sikerüljön a dupla, meg a leszúrt. Ám ennek is vége lett, mert elsőként vettünk egy Kékest, így már otthon is élvezhettem, amíg mások is így nem tettek, és elkoptak a tévés vendégek, már nem volt értelme tovább egy vájling hájas kiflit sütni, mert nem lehetett elkínálgatni hétvégén… Az utca kezdett kiürülni, és mintha a házakat pár száz méterrel arrébb tolták volna egymástól…
De nekem nagyon kedves maradt, mert egyre ritkábban láthattam és ha haza jöttem, ott várt rám édesanyám…
2014. november 16.