Takács Dezső – Végig a Nagyutcán

Takács Dezső: Végig a Nagyutcán

részlet Az én mesém c. könyvből

Előszó

A fordulat évében 1948-ban láttam meg a napvilágot, de bárhogy hunyorogtam, vagy meregettem a szemem, nem vettem észre, hogy rossz irányba fordultunk. Pedig csak elvéthettük az irányt, mert az ezután következő szűk egy évtized, Magyarország történelmének legsötétebb időszakai közé tartozik. A rendszer rátelepedett az emberekre, s aljas fondorlataival, hazugságaival, kínzással, börtönnel, internálótáborokkal kisemmizte és testileg, lelkileg nyomorgatta őket.

Sokan elvesztették mindenüket, sokan még az egészségüket, az életüket is. Tudom, nem kevesen vannak, akik még azoknál az embereknél is többet szenvedtek, akikről én írok. Nem kevesen vannak ebben a kis országban, és szépszámmal akadnak itt nálunk is. Akiknek földjére, házára szemet vetettek, azok hamar Kistarcsán találták magukat. A koncepciós perek vádiratainak kedvelt figurája volt Trumann, s az ő láncos kutyája Titó. Így nem csoda, hogy a battonyai szerbek közül annyian megjárták Kistarcsát majd Recsket, hogy még Faludi György is megemlékezik róluk „Pokolbéli víg napjaim” című művében:

„Akadtak kisebb csoportok, mint például a magyar tengerjáró hajók egész tisztikara: csupa kém, szerb anyanyelvű iparosok és parasztok Pécs városából és a jugoszláv határvidékről akik részt vettek a Rákosiék által rendezett Tito-banketteken, a kocsmárost is beleértve, akitől a helységet bérelték: ezek egytől egyig imperialista ügynököknek minősültek és vagy harminc battonyai, a község jegyzőjétől a község kanászáig: veszedelmes összeesküvők! Battonya tanítója tagja volt egy antikommunista mozgalomnak, melyet Kard és Keresztnek hívtak. A mozgalom megalapozására 50 fillér értékű, karddal és kereszttel jelzett bélyegeket tukmált tanítványai szüleire, akik- noha fogalmuk sem volt, mit vásárolnak- megvették, mert nem akartak ellentétbe kerülni a tanítóval. Egy éjjel az ÁVO bekerítette a falut, házkutatást tartott Battonya egyik végétől a másikig. Akinél a karddal és kereszttel jelzett bélyeget megtalálták, azt elvitték; de aki bevallotta, hogy bélyeggyűjteménye van, azt rögtön rakták a tolonckocsiba.”

Az én generációm, amely ezekben az időkben élte kisgyermek éveit, mégis úgy emlékszik vissza ezekre az időkre, mint egy csodaszép álomvilágra.

Mondják, az idő mindent megszépít, de ezen felül biztos jut némi szerep ebben a dologban azoknak az embereknek is, akiknek nem tudták megtörni, emberi méltóságukat, tartásukat. Tisztességüket, humorukat, a szeretet lángját megőrizték, s az ezekből szőtt fátylat lebbentették fölénk, hogy megóvjanak a gonosztól.

Róluk szól ez az írás, melyben minden hiteles. Egyedül a neveket kellet megváltoztatnom, mert bár kínosan kerültem a sértő, elmarasztaló megállapításokat, s kihagytam az ilyen jellegű tényeket is, már akkor érkeztek hozzám fenyegetések, mikor az írás néhány részlete megjelent a „Virtus” címet viselő, internetes portálon.

I. A NAPOS OLDAL

Az én generációmat is alaposan szétszórta a sors. Egykori osztálytársaim közül van, aki Ausztráliában él, a másik jó 30 évvel ezelőtt Dél-Afrika felé vette az irányt egy bécsi kirándulás apropóján. Él unokatestvérem Kanadában, legjobb kisgyermekkori játszótársamat, pedig Svédországban fogadta be a föld nemrég.

Én kétségbeejtően földhözragadt lettem. Utazni ugyan szeretnék, de nehezen, kínos lelki vívódás végén szánom rá magam egy-egy nagyobb útra, ha már semmiképp nincs kibúvó, de ne gondolják, hogy messzire jutottam. Keleten Kijev, délen Újvidék, nyugaton Frankfurt, északon Aggtelek jelöli világom határát. Bár azt gondolom, hogy igazán egy hegyvidéki bükkerdős tájon érezhetném jól magam, lelkem mélyén nagyon is jól tudom, sehol a világon nem tudnék élni, csak itt, ebben a csanádi lankákon kuporgó kisvárosban, Battonyán.

Itt születtem a Fő utca 8 számú ház hátsó szobájában egy viharos júliusi éjszakán, közvetlenül az előtt, hogy Apám nagy örömében átesett a küszöbön felejtett sámlin. Később sokszor felvetődött a családban, hogy érdemes volt-e ennyire elragadtatnia magát.

Nos, a tény az, hogy ötvenkilenc évvel később, azaz ma ettől a ponttól csaknem kettőszáz méterre élek családommal a fő utcával délről párhuzamos utcában. Ha kisétálok a kertünkbe, látom szülőházam piroscserepes tetejét, a kéményeket, még az öreg birsalmafák hegyét is.

Huszonhat éve szántuk rá magunkat erre a nagy vándorútra, de ha azt álmodom, hogy otthon vagyok, történhet az álmomban bármi, a helyszín az a régi ház. A hűvös oldalban a saroktól a negyedik. A felső szomszédban Piri néni, a varrónő, utánuk Keller János, a kovács, majd Gruber Géza, a szíjgyártó, azután Vinkler Józsi bácsi, a bognár, szemben Morváék. Mindegyikükről regényt lehetne írni, de nem teszem, mert Morváék mellett egy picike halványzöld házban lakott Kemenes Lajos bácsi, s ha itt mindenkiről össze-vissza mesélek, soha nem jutok el hozzá, pedig ez volt az eredeti elképzelésem.

Sokak szerint Hermann Ottó volt az utolsó magyar polihisztor. Szerintem mindannyian tévednek. Nem ismerték Lajos bácsit, a megrögzött agglegényt, aki rádiószereléssel kereste kenyerét, de mindenhez értett.

Mikor főiskolás éveim vége felé, nyári szünetben, túl a növényrendszertan szigorlaton egymásba botlottunk a disznópiac sarkán, sebtében ő is rendezett nekem egy vizsgát, melynek végén két dologra derült fény. Ő hihetetlen biztonsággal vágja az ott fellelhető növények magyar és latin nevét, sőt még azt is tudja, melyik mire való, nekem meg volna még mit tanulnom, például tőle.

De akkor már beteg volt. A börtönben lett beteg, ahonnan nemrég szabadult, sápadtan és soványan.

Történt ugyanis, hogy valaki feljelentette. Miért?- kérdezhetik most. Ugyan miért jelenthettek akkoriban fel egy rádiószerelőt, akinek volt rádiója, hallgatta is és imádott a halottakról kiszínezett, megtoldott meséket kanyarintani. De olyanokat ám, hogy az utca apraja-nagyja nyári estéken inkább őt hallgatta, s az árokparton fetrengett a nevetéstől.

Nekünk már nem is kellett rádió, megjegyzem túl sok nem is volt akkortájt mifelénk belőle. Az igazi „világvevőket” még negyvennégyben magukkal vitték orosz testvéreink, legalábbis addig, míg valami érdekesebbet nem találtak. Helyettük jöttek azután a „néprádiók”, kis világosbarna, fa dobozaikban. Ezekkel mindössze két adót lehetett fogni, csakúgy, mint a később megjelent „süketládákkal”. Ez utóbbiak egy, a postáról induló rendszer végpontjaiként, miután áramot nem fogyasztottak szinte folyamatosan bekapcsolt állapotban voltak, s akkor is nyomták a szívküldit, vagy a süket dumát, amikor gazdájuk történetesen, épp a mezőn kapált. Tették mind ezt havi hat forintért. Vezetékeik tetőről-tetőre futottak, s néha, azaz érzése támadt az embernek, hogy fordítva is működnek.

Minden esetre tény, hogy Lajos bácsit elvitték, bíróság elé állították itt Battonyán, a Hősök terén, az utcabelieket meg sorban beidézték tanúnak. Eleinte hősiesen állták a sarat. Senki nem hallott semmit, senki nem tudott semmiről. Aztán egyenként félrehívták őket, külön-külön megfenyegettek, megzsaroltak, megfélemlítettek mindenkit. Mert ugye volt mivel.

Még emlékeztek a kuláklistákra a beszolgáltatások kapcsán kényszerből elkövetett stiklikre, az árveréseken lecsapódó kalapácsra, az ’56-ban elszenvedett ütlegekre, az elhurcolásokra, a meghurcoltatásra, az ezt követő kirekesztettségre, nélkülözésre, éhezésre. A sokszor kipróbált, jól begyakorolt módszerek itt is, akkor is eredményre vezettek. Lajos bácsit elítélték, több évet ült, tüdeje tönkrement, s az utolsó nyári, elmevillogtató találkozásunkat követő tél magával is vitte.

Történt mindez itt nálunk, álmaim utcájában, az 1960-as évek végén, olyan emberekkel, akik békességben éltek egymás mellett, szerették, tisztelték és segítették egymást. Ezért a történtek után is egymás szemébe néztek és nem beszéltek soha arról az alig észrevehető, picinyke bizonytalanságról, ami közéjük szivárgott. Én meg képtelen vagyok kitalálni ki lehetett a feljelentő.

Valójában nem is érdemes ezen rágódni. Mindannyian jobban járunk, ha végig sétálunk az utca eme igen jeles első tizedén, melynek legelső házában, egészen pontosan a Horthy Miklós, azaz Sztálin, illetve Rákóczi Ferenc, vagy mondhatnám Néphadsereg, majd ezek után letisztulva: Fő utca 1. szám alatt két meggyötört öregember, az én nagyszüleim éltek.

A kopott császársárga sarokházat anyai dédapám szerezte, miután pécskaiként elvette szemlaki dédanyámat és Battonyára költözött, valamikor az 1800-as évek vége felé. A vétel kiváló üzleti érzékre vall, mert mint ahogy egy nagyra nyitott Y felső két ága, ezen a ponton fut össze a délkeletről érkező aradi és a nagyjából északról befutó gyulai út, hogy azután együtt poroszkáljon nyíl egyenesen nyugatnak, míg el nem éri Csanádpalotát. Így azután, szinte természetes, hogy eredetileg is vendégfogadónak épült ez a ház, depóval, kocsmával, az „elit” vendégnek kocsmaszobával, ahonnan külön belső lépcső szállt le a nagy téglaboltozatú pincébe. A fő épülethez az udvarban, hosszú jégverem, tágas istálló, és egy tizenöt méteres góréra támaszkodó kocsiszín, s akkora ásott kút terpeszkedett, hogy aki az ostoron lógó favödörbe vizet merített, már jócskán az akna felett állt a korhadásnak indult pallókon, s a frász kerülgette, ha lenézett. Belső oldalán a kocsma vadszőlővel befutott oszlopos tornácra nyílt, s az előtte körbefutó téglajárda öléből tört az ég felé, az ódon háznál is vénebb fekete eperfa.

Lakásul a tornác végéből lerekesztett konyha és kamra, valamint három szoba szolgált volna, de csak a középső volt lakható. Az északi szoba utcai falán a padlótól a mennyezetig, akkora hasadék futott, hogy kifért rajta a kezem. Nagyanyám szerint ez egy villámcsapás eredménye volt, de meglehet, hogy az 1908-as földrengéskor keletkezett. Ekkor indult meg az 1778-79-ben épített szerb templom falazata is, olyannyira, hogy menetes acélrudakkal kellett azokat visszahúzni. Mindenesetre így ebben a szobában néhány rossz széken, egy avitt stelázsin, s egy lyukas vasfazékban „majd jó lesz az valamire” alapon félrerakott görbe, rozsdás szögeken kívül, csak egerek tanyáztak. Így lett a helység csöppet sem felemelő neve: egeres szoba. A sarokszoba impozáns méretei mellé kémény nem társult. Rosszul záródó ablakain, szabadon járt át a szél, közepén gőgös magányba burkolózva pöffeszkedett a lisztesláda.

Birtokszerző dédapámról a fent említett kiváló üzleti érzéken túl semmi jót nem tudok előásni a családi emlékezetből. Bár Major József volt a becsületes, neve mindenki csak Debes Jóskának ismerte, a kocsmát is Debes kocsmája-ként őrzi a helyi köztudat. Megnéztem az értelmező szótárt, s arra a következtetésre jutottam, hogy ilyen szó a magyar nyelvben nincs. Ha ez jelző, s kifejezetten dédapámra alkotta meg a kollektív bölcsesség, akkor gőgös, érzelmein uralkodni nem tudó, öntörvényű és alkohol hatására fenevadként viselkedő embert jelenthet, merthogy Debes Jóska ilyen volt.

Úgy nyolc-tíz éves lehettem, mikor egy március eleji, verőfényes napon a hirtelen megindult hóolvadás elárasztotta az udvart. Nagyapámmal a járda alatti hídláson át, eregettük ki a hólét az utcai árokba.

– Na, ide állt be a balta élivel – mutatott Nagyapám a kapufélfán tátongó hasítékra – Debes dobta szegény Majornagymama után. Épp, hogy ki bírt előle menekülni a kiskapun.

Egy József napi mulatozáskor meg hajnaltájban lement a pincébe, s az összes hordóból kiütötte a dugót. Így azután a legkitartóbb ivócimborák bokáig borban tapicskolva füles korsókkal meregetve, földről emelgették poharukat az ünnepeltre. Akik még ismerték mind tudtak róla legalább egy történetet, ami a legjobb esetben pajzán volt, a rosszabb esetekkel viszont már nem szívesen rontanám tovább dédapám egyébként sem jó hírét.

A kocsma így talán nem véletlenül lett híres, némileg hírhedt. Még embert is öltek ott, szerencsére ez nem terhelte dédapám kontóját. A napok azért többnyire vidáman teltek Debesnél. Veres Kristóf bácsi rezesbandája fújta a talp alá valót, s időnként a borban gázolásnál jobb tréfákat is kiagyaltak.

Történt egyszer úgy január dereka táján, hogy a kutya nagy hidegre, és a nagy hóra való tekintettel, továbbá az elfogyasztott bortól indíttatva, Fusák Pali tanyás gazda, fogadott az épp akkor egyben lévő tisztelt társasággal, egy hordó borban. Azt állította, hogy ez a nagy hó, május elsejéig kitart. Másnap legjobb komájával kinn a tanyáján szétbontották a szalmakazlat, a közepébe felhalmoztak egy jó szekérderéknyi havat, majd visszatemették szalmával. Május elsején befogták a lovakat, szalmaágyba szekérre rakták a kiásott havat, és egy vágtában vitték a kocsma elé. A fogadás tárgyának sorsáról, nem maradtak fenn emlékek, az viszont tény, hogy másnap Kristóf bácsi hangszerét az árokparton találta meg a hajnali vonathoz igyekvő szomszéd.

Dédapám 1942-ben szüleim eljegyzésén az ünnepi asztal mellől fordult le a székről, s rögtön meg is halt. Gutaütés végzett vele. Úgy mesélték, mind a 32 fogát magával vitte a sírba, pedig fogat soha nem mosott. Felmerült ellenben, hogy talán a mértéktelenül, de rendszeresen fogyasztott szesz, mint öblögető szer fejtette ki jótékony hatását.

Mikor a reinkarnációról olvasok, rémülten vizsgálgatom magam, remélve, hogy a leszármazottak közül nem éppen bennem tért vissza Debes Jóska lelke. Végül ilyenkor mindig megnyugtat az a szomorú, de elvitathatatlan tény, hogy nekem most már több fogam hiányzik, mint amennyi még megmaradt.

Az öreg, nagy, sárga sarokház nem hozott szerencsét lakóinak. Pedig nagyszüleim igyekvő, szorgalmas, tisztességben megöregedett emberek voltak. A kocsma egyik helységében vegyesboltot is nyitottak, az örökölt nadrágszíj parcellák mellé minden összerakott pénzen földet vettek, a község közvetlen szomszédságában lévő táblán tanyájuk is lett.

Két gyermekük született, Édesanyám és öccse Pali, aki a járványos gyermekbénulás utolsó áldozatainak egyike lett. Gerince megroppant, elferdült, 1956 tavaszán a Gödrösökben, egy virtusból megejtett túl korai fürdőzéssel sikerült összeszednie egy tüdőgyulladást. Szeptemberben temettük.

Mondanom sem kell, hogy a 16 hold föld, a tanya, a kocsma és a bolt, több mint elégséges ajánló volt a kuláklista összeállításakor, nem is maradtak le róla. Nagyanyám szavaival élve, ezt követően Rákosi bezáratta a kocsmát és a boltot, a készletet elkobozták. A beszolgáltatás terhe őket is sújtotta. Szerencse a sok baj közepette, hogy a beszolgáltatott búzát az üres kocsmánk legnagyobb termébe gyűjtötték. Nagyapám nappal beszolgáltatta az elrendelt mennyiséget, s mivel kenyérnek meg vetőmagnak már nem maradt, éjjel Palival megfúrták a kocsma, tornác felöli, lepecsételt ajtaját. Zsákokba engedték a következő évi szükségletet, a lyukat betömték a gabonát a disznóól belső zugában sebtében ásott verembe rejtették.

A házat nagy termei, széles udvara, jól használható melléképületei miatt, előszeretettel vették igénybe, úgymond közcélokra.

Szállást csináltak benne 1944-ben a Második Ukrán Front Arad felől érkező ukrán és bakancsaikat a nyakukba akasztva hordó moldáv katonái. Ugyan így jártak el kicsit később az újonnan verbuválódott Magyar Néphadsereg gyakorlatozó alakulatai is.

Az országban az elsők között 1949-ben Battonyán is alakult termelő-szövetkezet. Földjeik szétszórva helyezkedtek el a határban. Igyekeztek ezeket egyrészt egy tagba rendezni, másrészt arra törekedtek, hogy közelebb kerüljenek a településhez. Nem kis pártállami segédlettel tagosítást, földcseréket hajtottak végre, s ennek áldozatul esett nagyszüleim község mellett lévő legnagyobb táblája is. Távolabb ugyan kaptak helyette földet, de arról megfeledkeztek, hogy tanya is volt rajta. Azt nemes egyszerűséggel elvették. Úgy ahogy volt.

A csapások láncolatában nagybátyám halála volt a kegyelemdöfés. Nagyanyám idegei felmondták a szolgálatot, fia elvesztését már nem tudta feldolgozni. Évekig hallgattuk fel-feltörő sirató kántálását. Az1955-ben született kishúgom első összefüggő mondatait törökülésben, előre, hátra hintázva ismételte, kitartóan:

– Palikám, Palikám miért hagytál itt engem?

Megpróbálta önkezével lezárni sorsát, nem sikerült. Gyulán kezelték többször, hosszasan. Az elektrosokkot is bevetették, mindhiába. Azzal a rögeszmével bővült a repertoárja, hogy a kórházban éjszakánként, nagy autókra pakolják a betegeket, s Oroszországba viszik őket kísérleti alanyoknak. Végül Budapesten Magyar professzor enyhített kínjain. Az általa ajánlott nyugtatóban bízott egyedül, ez enyhítette csak rohamait.

A dologhoz tartozik, hogy ez egy egyliteres kiszerelésű orvosság volt. A receptet a soros áldozat szerepét felvállalva, valamelyikünk reggel beadta a patikába, s délután négyre elkészült az úgynevezett kanalas orvosság. Azt nem tudom elmesélni, hogy a modern nyugtatókkal felvértezett gyógyszerészek, milyen arcot vágtak, mikor megközelítettük a patikát.

A megpróbáltatások sora a tagosítással nem ért véget. Az 1960-61-ben végrehajtott erőszakos TSZ szervezés alól mi sem tudtuk kivonni magunkat. Végül a legelszántabb, szárkúpokban bujkáló, csak éjjel, barázdákban lapulva hazalopakodók is megadták magukat az agitálók fondorlatainak és beléptek.

Nagyapám is tag lett. A vezetők szinte azonnal szemet vetettek a nagy sarki házra. Kellett irodának, hát beköltöztek, berendezkedtek. A bérleti díj, napi egy munkaegység volt, s ezért takarítanunk és fűtenünk is kellett az irodákat. Mi iskola előtt és után mentünk segíteni. Hamutartókat ürítettünk, söprögettünk, olajoztuk a sokat látott vastag padozatot, port töröltünk, havat lapátoltunk. A munkaegységek szépen gyűltek Nagyapám kiskönyvében, bizakodtunk. Még irigyeink is akadtak, de azután, a zárszámadási közgyűlésen az elnök bejelentette, hogy rosszul zárta a szövetkezet az évet. A munkaegységekre fizetni nem tudnak, akinek kell, vihet napraforgószárat, cirokszárat.

Az ezután következő hozzászólások közül az „Oszkárt” egy régi alapító tagé nyerte el:

– Elnök elvtárs! Én most vinnék egy kéve cirokszárat, ha a gyerekeknek ízlik, viszek egy egész kocsival.

A következő év nagyjából ugyanígy zárult, a helyzet tarthatatlan volt. A teheneket a közös már korábban beszippantotta, most a lovak kerültek sorra. Az emberek szeme, azon a csípős februári reggelen nem csak a hidegtől könnyezett. Mikor a fogatok, a mögéjük pányvázott 6-8 lóval elindultak a makói kolbászgyár felé, még a sokat próbált férfiak is lehorgasztották fejüket és nagyokat nyeltek. Az asszonyok lovaik nevét kiabálva búcsúztak, zokogva integettek, a lóval ment a reménység is.

– Most, hogyan csináljunk egy kis pénzt? – kérdezték egymástól.

Nagyapámnak felajánlották a TSZ-nyugdíjat, s hogy megveszik a házat. A felajánlott összeget hiába osztottuk, szoroztuk, ha elfogadható lakást veszünk, nem marad megélhetésre semmi. Hetekig rágódtunk, nem tudtunk dönteni. Végül az egyik jóindulatú vezető megsúgta Nagyapámnak, ha nem adja oda önként a házat rosszabbul is járhat. Odaadta.

Vettek egy picike, szoba-konyhás parasztházat. Nagyanyám a nagy ház után, ahol az egereknek, de még a lisztes ládának is külön szobája volt, hogy a talicskát már ne is említsem, soha nem tudta megszokni. Nagybátyámat sirató kántálása lassan elmaradozott. Ezután többnyire a „Szar ház, skatuja ház” kezdetű mondat váltogatta magát a kommunisták válogatott becsmérlésével. Tette mindezt gyakorta, a kis ház ablakán kihajolva, fennhangon, úgy 1964-től egészen 1971-ig. Abban az évben halt meg. Nagyapám egy évvel korábban.

Ő vitézül, a nélkülözhetetlen humort sem mellőzve viselte mindazt, amit a sors rámért.

Amíg asztmája, kétoldali sérve ellenére bírta, gyakorolgatta eredeti szakmáját. Hentesként el-eljárt disznóvágásokra, néha még marhát is taglózott. Persze csak a szó eredeti értelmében.

Nagyanyám betegségéből adódó raplija elől egyféle jótékony, szelektív süketségbe menekült. A Népszabadságot betűzve próbálta megfejteni mit ír a Newyork Times, és miben mesterkedik már megint az a fránya Johnson elnök. Nagyanyám mondhatott bármit, nem hallotta, de ha én suttogva kérdeztem:

– Tata, iszunk egy kis pálinkát?

– Nagyanyád zsebre vágta a szekrénykulcsot, próbáld megszerezni! – volt a válasz.

Az 1970-es év nyarán már a prosztata bajok és az érszűkület is kínozta, nem ment tovább. Haldoklott, és halála előtt egy héttel, egy visz ér gyulladásból kiindult embólia végzett a lányával, Édesanyámmal. Hamarosan Apám is követte őket.

Néha azon morfondírozok, vajon hová siethettek ennyire, és így szinte egyszerre. Talán így hamarabb újra kezdhetik egy jobb világban?

Az minden esetre biztos, hogy amiben élniük kellett itt a huszadik század derekán, az egyáltalán nem hasonlít a mennyek országára.

Az utca napos oldalán katonás rendben sorjázó porták közül a következő öt, eredetileg a Kemenes család tulajdonában volt. A nagyapámék szomszédjában lévőn hosszú nyeregtetős parasztház nyújtózott, benne Károly bácsi és Juci néni kerülgette egymást féltő szeretettel. Mivel gyermekük nem született, egymásról gondoskodtak teljes odaadással.

Károly bácsi vadász volt. Vadászni nem láttam, puskájára sem emlékszem, pedig biztos volt neki, mert gyakran pucolt a ház mögött fácánt, vadkacsát. Ilyenkor minden figyelme a már nagyjából megkopasztott madár bőréből tüskeként meredező tokokra irányult. Vastag keretes pápaszemével inkább emlékeztetett holmi sebészprofesszorra, mint a vadak pásztorára.

Gyönyörű vizslái viszont ma is lelki szemeim előtt szimatolnak. Borzasztóan irigyeltem miattuk Károly bácsit. Végig egész gyerekkoromban szerettem volna egy kutyát, de nem volt, illetve csak majdnem volt.

Egyszer Irhás Öcsitől kaptam egy kölyökkutyát mely szerinte majd hatalmasra fog nőni. Szóban ismertette a kezelési utasításokat (olvasni akkor még egyikünk sem tudott) közölte továbbá, hogy ő Adamcsák hentestől szerezte és Piszpu a neve. A nevet idétlennek tartottam, viszont a kutyának örültem, annál is inkább, mert Anyám azt mondta, maradhat. Másnap reggel megjelent Öcsi a revizor. A kölyök éppen vinnyogott, nyilván hiányzott még neki az anyja. Ő viszont úgy látta, nincs itt jó helye az állatnak, biztos enni sem kapott (különösen húst nem, mint a hentestől) ezért elvitte. Többé nem is láttam.

Később Márkus Miska komám hozott egy aranyos, fekete, fehér, vörös tarka kiskutyát. Ez már nagyobbacska volt, hallgatott a Tisza névre, viszont Anyám kacsáit játszótársnak nézte, kettőt össze is csócsált, ezért el kellett paterolnom. Megint ott álltam kutya nélkül, azaz maradt a Buksi. Csakhogy annak törvényes gazdája nem én voltam, hanem Nagyapám.

Buksinak meg az autókhoz nem volt túl nagy szerencséje, az a kevés is rend szerint megtalálta, ami véletlenül betévedt az utcánkba. Egyszer éppen ebédelt, amikor az udvarba bekvártélyozott katonák autója bekanyarodott. A kerekek csak jöttek, forogtak, Buksi nem hagyhatta veszni a finom kosztot, támadásba lendült. A kerék előbb kupán vágta, majd összelapította az alumínium csajkát úgy, hogy az a maradékot konzervként zárta be. A kaja oda, Buksi egy darabig szédelgett, de ezt megúszta.

Mint a kutyák többsége, ő is irtózott a vihartól. Ha az égiek rázendítettek Buksi nem találta a helyét. Miután mi a szemközti oldalban laktunk, elkezdett ingázni a két ház között, az úttesten keresztül oda-vissza, mígnem egyszer találkozott a gyulai busszal. Ezt is túlélte, a gerince viszont megsérült. Innentől kezdve a széles, lapos fejű, hosszú törzsű, rövid lábú, fekete kutya mozgását leginkább a Komodoi varánuszéhoz hasonlíthattam volna, ha az ideig látok ilyet. A TSZ irodán esténként ugyan az egész utca elbűvölten bámulta a Munkácsi TV-t, de ilyen fenevadat abban sem mutattak. A gyulai busszal nekem is volt afférom, de erről majd később.

Felnőttként azután már lett saját kutyám, most is van. Hárommal több, mint kellene.

Károly bácsiék vizslajárta portája mellett bújt meg a bokrok és dudvák árnyékában, öccse, Lajos bácsi picinyke vityillója. Attól sem lett nagyobb, hogy túlméretezett ablakokkal tarkított oldalát fordította az utca felé az eleje helyett. Elől volt a műhely, hátul a hálókamra, benne örökös aszalt gyümölcs illatban próbált életet lehelni a döglött rádiókba, a Hermann Ottóból és Hári Jánosból összeeszkábált szerelő. Róla már meséltem, itt most csak annyit, hogy bár mint írtam megrögzött agglegény volt, a szebbik nemet ő sem vetette meg. Tagja volt a Kakas-telepi vénusz, Javas Jolán népes udvartartásának. Próbált a kegyeibe férkőzni és ez az igyekezete olykor sikerrel is járt. Az egyik ilyen örömteli alkalmat lesték ki a szomszéd kovácsműhely tüzes vas nyomorító segédei.

Miután Lajos bácsi a besurranó Jolán mögött, leplezetlen izgalommal behúzta az ajtót, a segédek odalopóztak és elbújtak a derékig érő gazban. Kisvártatva ágyúlövéssel felérő robaj rázta meg az utcát. Egy ráverő kalapácson edződött marokból, méretes, aszályon szikkadt göröngy vágódott a tömör fa ajtónak. Lajosunk lángoló arccal bújt ki odvából, derekán ott klattyogott a sebtében visszaakasztott nadrágszíj vége. Vissza nem tűrt ingalja, riadt madár szárnyaként repdesett a szélben. Dühösen kémlelt, szimatolt minden irányba, s miután semmit sem észlelt, követte vágyait.

Ez még kétszer megismétlődött, míg végül a gazban kirobbant a fékevesztett röhögés. Lajos bácsi kikérte magának az úriemberhez méltatlan viselkedést, és sajnálkozott, hogy efféle sültparasztokkal körülvéve kénytelen élni. A segédek visszaoldalogtak a fújtatóhoz, tovább ízlelgetve a nagy tett végrehajtásával szerzett dicsőséget, egészen addig, míg a mester a kiskalapáccsal be nem pengette a ritmust. Erre rákoppant a félkezes, válaszul nagyot buffant a kétkezes pöröly, beszédnek így a továbbiakban helye már nem volt.

Lajos bácsi bánatosan oldalgott vissza szíve hölgyéhez, aki kisvártatva feldúltan távozott. A randinak lőttek. Én a lelkem mélyén sajnáltam az öreget, ez a kis öröm járt volna neki.

Az említett aszalt gyümölcs illatról meg csak elmondom, hogy emiatt sokáig azt hittem, nagyobb mennyiségű fügét tárol a mester a hátsó kamrában. Orroltam is rá amiatt, hogy engem nem kínál soha. Mentségemre szóljon, hogy az ideig élőben fügét sem láttunk. A Karácsony előtti déligyümölcs dömping csak kicsit később, Jani bátyánkkal köszöntött be kis hazánkba.

A harmadik fazekas portára, a szomszédunkban ügyködő, Keller kovács apja, Hanzi a fuvaros épített valamikor nagy, négyablakos oldalházat. Morváék tőlük vásárolták, s itt azt hiszem, egy időre letáborozhatunk az utcai lócán. Nekik ugyanis szükségük volt a nagy házra, a családban négy generáció élt együtt.

Az elsőt Cutor bácsi képviselte. A kistermetű öregember nem volt talán 150 centi magas sem, s jó, ha negyven kilót nyomott a mérlegen. Fejéről sose maradt le a kerek, szalagos kalap, fekete posztó kabátja alól kivillant durva vászoningje. Alul ceignadrágot, lábán bőrpapucsot viselt. Szürkéskék szeméből egyféle cinkosság áradt felénk gyerekek felé, láthatóan éreztette, ért bennünket, s ez a képessége nem csak méretének köszönhető. Szürke bajsza alatt kedves mosoly ült. Ha tudott, mindenkinek segített, nem tett másként magával Kodály Zoltánnal sem. Kodály népdalgyűjtő útján nálunk is megfordult, s a „Battonyában építik a nagyutcát” kezdetű népdalt, Cutor bácsi énekelte fel neki. Be is került a Kodály-Vargyas féle „A magyar népzene” című méltán nagybecsű kötetbe.

Battonyában építik a nagyutcát

Citerával cimbaliommal az alját

Citera és cimbaliom az alja

Szépen szól, ha a babám megy rajta

A Nagyutca valóban nagy, 2300 méter hosszú, a közepét derékszögben metsző Hunyadi utcával négy részre osztják a várost. Az északnyugati kerület neve Biszerika, de mondják Betyárfertálynak is. Az északkeletié Tulazér vagy Kokota, a délnyugatié Hantváros, a délkeletié Susán. A települést az 1800-as évek kezdetén bécsi hadmérnökök tervezték át, s valószínűleg csak vonalzójuk volt, a körzőt a Tenkes kapitánya elöli számos meneküléseik során veszíthették el. Ezért lett Battonya sakktábla alaprajzú. Utcái párhuzamosak, a keresztutcák derékszögben metszik azokat. A szabályos téglalap alakú tömbök egyformák, 150-szer 300 méteresek. Rövidebb út nincs, a romantika kizárt, fő a szigorúság.

A Nagyutca alját ugyan nem bélelték ki húros hangszerekkel, de már a két háború között sárga klinker téglával szegélyezett széles aszfaltjárda épült a napos oldalán. Ez hagyományos, mondhatni kötelező sétatere lett a randevúzó fiatal pároknak. Az egymásra talált fiatalok így adták a közösség tudtára, hogy együtt vannak, összetartoznak. A Nagyutca két oldalán élők apraja nagyja pedig, nyáron a házak előtti padokon ücsörögve, télen a függönyök mögül leselkedve mustrálta a felhozatalt, hogy azután a szomszédokkal minden részletet alaposan kitárgyaljon.

A séma a következő volt:

A fiatalok Vasárnap, télen mindjárt ebéd után, nyáron a nagy hőség csillapodását követően „felmentek”. Ez nálunk nem a mennybemenetelt jelentette, hanem a központba történő igyekvést. Ott ki-ki anyagi tehetsége szerinti ideig üldögélt párjával a két cukrászda egyikében, majd elsétáltak a Nagyutca elejéig. Nagyapám háza előtt megfordultak, elmentek az utca végéig, majd onnan vissza a központba és következett a moziban a délutáni, vagy az esti előadás. Tehát legalább kétszer végigmentek a Nagyutcán, s az majdnem öt kilométer gyaloglás. A legalább, pedig azt jelenti, hogy voltak, akik ezt többször is megismételték. A rekorder Nádor Laci volt. Ő egy verőfényes tél végi Vasárnap délután, három kört is futott. Ha jól emlékszem, a lány nem minden körben volt ugyanaz, de Laci rendíthetetlenül rótta az utat. Arcán széles mosollyal, kezeivel hadonászva, nyomatékosítván a mesét, csak mondta és mondta. Előttem akkor vált teljesen világossá, hogy ha ilyen a csajozás, akkor nekem esélyem sincs. Se gyalogolni, se szövegelni nem tudnék ennyit.

Laci ma már közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. A sors kerekesszékbe kényszerítette, úgyhogy sétálni már nem tud, viszont még ma is irgalmatlan nagy hantás. Építész lett, bár tanulmányait repülő műszaki főiskolán kezdte. Az ott töltött röpke idő elég volt ahhoz, hogy történeteinek kedvenc témája a repülés legyen.

– Figyu! A gyakorlatok során rengeteget repültünk erre felé. Egyszer a MÍG-el épp Battonyához közelítettünk. Szóltam a srácnak, engedje le a gépet. Mikor a házunk fölé értünk már úgy tizenöt méternyire megközelítettük a földet. Én ordítottam: Húzd fel, húzd fel! A srác felhúzta, megfordultunk és visszamentünk Kecskemétre.

Három hét múlva tudtam hazajönni, Anyám köszönés helyett két hatalmas pofonnal fogadott.

– Ácsot kellett fogadjak, temérdek pénzt kidobtam a hülyeséged miatt.

– Képzeld! – mondta – emelkedéskor a szívóhatás lekapta a tetőről az összes cserepet, újra kellett fedni a házat.

A Nagyutca népi elnevezését nem a hosszáról kapta, hanem mert szélesebbre hagyták a többinél. Itt vannak az intézmények, szolgáltatók, boltok, ezért fontosabb is a többinél. Erről szólnak az én történeteim is, ennek első 300 métere álmaim utcája.

Morváéknál a második generációba Mátyás bácsi és Terus néni tartoztak. Terus néni kövérkés, közép magas, örökmozgó asszony volt, férje magas, szikár, pödrött bajszú, egyenes tartású ember, akiről egyéb testi tulajdonságot azért nem tudok előhozni, mert, ha tekintetem lejjebb csúszott rajta, azonnal fennakadt vaskezén, s az, többé nem eresztette.

Mátyás bácsi félkarúként jött vissza a háborúból. Elvesztett végtagja helyett egy fémből készült szerkezetet kapott, aminek a vége leginkább a fúrógép tokmányához hasonlított. Ide, úgy emlékszem több helyre is, eszközöket lehetett befogni, azt mondták, még borotválkozni is tudott vele.

A harmadik generációban Ilonka néni árválkodott özvegyen. Férje, aki a háború előtt kereskedőként autóval járt, a háború után nem tért vissza, elesett. Ő felnevelte apa nélkül maradt három lányát, méghozzá nem is akár hogyan. Mindhárman érettségi bizonyítványt szereztek Gyulán, hivatalt és ez által megélhetést nyertek Küzdelmében a mögötte álló generációk segítették, ki, ki lehetősége szerint. Így együtt, ez a nagycsalád, kifejlesztette a legmostohább körülmények között való megélhetés művészetét. Háttérként adva volt ehhez a konyhakert, egy szőlőparcella a Kinepistyében, és némi rosszminőségű szántó. No, majdnem kifelejtettem a sorból Citromot, aki tejjel látta el a családot, s ha a jármot rátették, a szekeret is húzta a szőlőskertig meg vissza, mert hát ő sem volt déligyümölcs. A folyamatos munka eredményeként ételt mindig varázsoltak az asztalra. Ha pénz kellett, valahogy mindig előteremtették. Az emberi méltóság, pedig mindvégig megmaradt.

A lányok adták a negyedik generációt. Hozzánk korából adódóan a legfiatalabb, Mirza állt a legközelebb. Nem tudom, mi volt a titka, de futásban mindenkit lehagyott, legyen az akár fiú is. Neki volt közülünk a legszebb hangja. Az iskolák összevont kórusában szólót énekelhetett. Ha esténként az utcai lámpa alatt előkerültek a népi sormintás kottás daloskönyvek, hangja a miénk erdejéből kikandikált. Azt, hogy egy életre megszerettem a zenét, neki köszönhetem. Azt pedig, hogy már egészen kisgyerekként eligazodtam az órák számlapján, Ilonka néninek.

A helyzet az, hogy órája se nagyon volt arra felé senkinek, ugyan is a II. Ukrán Front, felszabadító szolgáltatását önkiszolgáló módon rögtön díjazta is. Egy vekker maradt összesen, az is csak azért, mert még 44-ben egy hajnalon elcsörögte magát, s a részeg álmából felriadó őr belelőtt.

Ezért aztán, ha tudni akarták az utcabéliek az időt, hát kiálltak az út szélére, és leolvasták a katolikus templom tornyán lévő, felénk néző óráról. Mivel egymással szemben laktunk, megesett, hogy egyszerre álltunk ki órát lesni, s Ilonka néni megmondta nekem is mennyi az idő, és miért. Később már nekem kellett leolvasnom, mit jeleznek a mutatók, s így lassan a rejtély már nem is volt rejtély.

A következő porta akkor még beépítetlen volt, s ez után jött Kemenes Ádámné, Veca néni nádtetős, kazettás mennyezetű, faragott oszlopos tornácú, véggel háza. A legöregebb házak közül való volt, és mi tagadás, Veca nénénk se volt már fiatal. Esténként az asszonyok fogták sámlijaikat, és e ház előtt gyülekeztek. Késő estig ment a pletyka, s amíg ők kinn voltak, addig mi is maradhattunk. Az út két oldalán húzódó árkot, akkor még a legtöbb porta előtt, krisztustövis illetve gyöngyvessző sövény szegélyezte, így a gyér lámpafénynél nagyokat bújócskáztunk. A hátrányos az volt a dologban, hogy a Veca néni előtt zajló esti szeánszokon, anyám megtudta viselt dolgaim közül azokat is, amik napközben még rejtve maradtak előtte. Hiába, nem volt mit tenni: az utca szeme mindent látott. Egyéb iránt meg kár, hogy ebből a szép régi házból mégsem lett helytörténeti múzeum, hiába szerették volna ezt sokan. Így aztán lebontották.

Mellette viszont még áll, Battonya talán legszebb legpatinásabb kispolgári háza. Az utcai homlokzat kazettás díszítésű, a két szoba ablakai mellett száraz kapubejáró, és a hentesüzlet portálja fér meg rajta. Gömöri Béla bácsi hentes volt, mint Nagyapám. Erre az üzletre is lakat került. Ők is több lábon próbáltak megélni Etelka nénivel, fiuk és lányuk Pestre költözött, az unokák viszont a nyarakat itt töltötték. Földet, szőlőst műveltek.

Béla bácsi nyakas, önérzetes ember volt. Úgy gondolta, amiért ő dolgozott meg, ahhoz másnak nincs köze. Beszolgáltatási kötelezettségeinek nem tett eleget, ezért aztán végül, csak a szőlőföld maradt. Földjét elvették, házát, minden ingóságát elárverezték. Azaz mégsem mindent.

Én akkoriban egy zöld huzatú rekamién aludtam, melyhez egy levehető, hosszú henger alakú fejrész is tartozott. Ez volt a zsák, mikor télen, beszorulva a szobába, nővéremmel malmosat játszottunk. Ez abból állt, hogy vállunkon a hengerrel, nagy nyögések kíséretében elmentünk a két ruhás szekrény közötti beugróig, ott megfordultunk és ugyanígy visszamentünk, majd megkönnyebbülve ledobtuk a zsákot.

Béla bácsi időnként átjött beszélgetni, s egy ilyen alkalommal bemutattuk neki tudományunkat. Anyánk ugyan kétségbe esetten forgatta a szemét, de Béla bácsinak tetszett a dolog, ezért néhányszor megismételtük a mutatványt.

Évek múlva egyszer aztán beállított Béla bácsi, segéderőt is hozott magával és szólt Anyámnak:

– Mariska, akkor most már hazavinnénk a rekamiét. Mentek vele a könyvek is az állótükör polcairól.

Más házak bútorai is vándorútra keltek, és Etelka néni fénylő arccal rendezte be újra a lakást. Akkor tudatosult bennünk, hogy így mentették a felnőttek összefogva, Gömöriék vagyonának menthető részét. Az akció sikerének kulcsa persze az volt, hogy a gyerekek ne tudjanak a dologról, nehogy kikotyogják.

A házat árverésen megszerző család sokáig tanyán élt. Később beköltöztek, de Béla bácsiék életük végéig maradhattak egykori tulajdonukban. Az új tulajdonosnak négy gyereke volt. A két öreg gyermekükként szerette őket, segített nevelésükben és soha sem beszéltek nekik elszenvedett sérelmeikről.

Előbb Béla bácsi halt meg, Etelka néni a lányához költözött. Mielőtt elment volna, megkeresett munkahelyemen és elköszönt tőlem. Megöleltük, megkönnyeztük egymást. Ma már itt nyugszanak egymás mellett, szüleim sírjával szemben a temetői sétány másik oldalán.

Lelki szemeim előtt egymással szemben ülnek az adventi időszakban, a konyhájuk asztalánál, és meghitt békében, arcukon derűs mosollyal, komótosan törik a diót. Látszik rajtuk, hogy ők már megtalálták azt, amit majd nekem is keresnem kell életem során. Leültetnek az asztalhoz, csend van.

A Nagy-féle, magas lábazatra épített polgári ház, tűzfalával majdnem agyonnyomja szomszédját. Gazdája Nagy Pista bácsi számunkra egyértelműen a múltból itt rekedt uraságot testesítette meg. Korábban Veres Zoltán nagybirtokos uradalmi intézője volt. Saját birtokkal is rendelkezett, majorja Nagyapám tanyája mellett volt, azzal azonos sorsra is jutott. A magas kissé hajlott derekú, mindig jól öltözött, enyhén negédes öregúr, kezét hátul összekulcsolva sétált fel s alá, háza előtt a széles járdán. Ha találkoztunk, el nem mulasztotta, hogy feltegyen néhány udvarias kérdést a fiúknak, illetve, hogy megdicsérje a lányok masniját.

Innen, ha túljutottunk Rutkovics Istvánék portáján, már is özvegy Rutkovicsné, Gizi néni háza előtt találjuk magunkat, s itt nyaranta több időt töltöttem el, mint otthon.

Ez a család már minden bizonnyal a középbirtokosi rendet képviselte, s a család minden ága ide tartozott. A Rutkovicsok, Gajdosok, Hammerek, s a Kondácsok, akiket itt fiatal Gizi néni férje jelenített meg, mind nagyobbnak számító földbirtokkal rendelkeztek. Méretük nagyjából 50 és 100 hold közé tehető, amihez persze már gazdasági központ, szőlőföld, eszközök, igavonók, egyéb jószágok, esetenként gépek és módosabb lakóház társult. Iskolázott emberek voltak. Fiatal Gizi néni Bécsben tanult, férje Lajos bácsi mezőgazdász szakiskolában sajátította el a gazdálkodás tudományát. Németül is beszéltek, életvitelük, mentalitásuk is jelezte hovatartozásukat. A birtok persze köddé vált, de a többi megmaradt, és megmaradt a küzdeni tudás, a jó helyzetfelismerés képessége zálogául annak, hogy egy megváltozott világban is érvényesülni tudjanak.

A Rutkovics tanya is közel volt a miénkhez, légvonalban úgy 600 méter lehetett köztük a távolság. Édesanyám és Kondácsné Gizi néni kislány koruk óta, barátnők voltak, felnőtt korukban is összejárt a két család. A két Kondács gyerekkel óvodába még együtt jártam, azután 1953-ban elköltöztek Dunaharasztiba és csak a közös nyarak maradtak.

Az óvodai évekből nem sok emléket őrzök:

Az óvó néni szépen hegedült

Az egyik nálam nagyobb fiú, egyszer minden ok nélkül gyomorba vágott, sokáig görcsöltem a padlón, nem vette észre senki.

Azt hiszem 1953 végén vagy 1954 elején valamikor, nagy ünnepséget rendeztek a kultúrházban, s az ovisok is szerepeltek. Én harmad magammal verset mondtam. Az elsőként szavaló fiú, kalapáccsal a kezében, arról beszélt, hogy ő, a munkás, hogyan építi a hazát. Ezt tette a mellettem álló népviseletes kislány is, sarlóval a kezében, csak ő paraszt változatban. Én voltam a trióban a katona. Apám szétbontott keki színű öltönyéből készült ruhámra, rangjelzéseket és kitüntetéseket készítettek papírból. Közvetlenül színpadra lépés előtt tányérsapkát nyomtak a fejembe és fából készült dobtáras játék géppisztoly került a nyakamba. Elmondtam, hogy katona vagyok, védem a hazát… majd meghajoltunk. Egy lélegzetvételnyi szünet után irtózatos tapsvihar tört ki, a nézők felálltak. Felfedeztem a sorokban Pali bátyámat is. A taps ütemessé vált, és skandálni kezdték: Éljen Rákosi! Éljen Rákosi

Mi zavarba jöttünk. Hátrafelé tekintgettünk, mert úgy tűnt, hogy ez a Rákosi, vagy ki a fene, ott áll mögöttünk. Végül is így lett volna érthető a dolog, de nem állt ott senki.

Délután jobb volt ovisnak lenni, mert akkor már jutott nekem is, a festett, deszka hintalovakból.

Akkor még utáltam a levesben főtt vöröshagymát.

Ennyi az egész, másra nem emlékszem. –Ja! -és tanultunk egy éneket is, a „Sej, kora reggel” kezdetűt.

Ebben azt a két sort, hogy fenn a tetőn a cserepes, rakja már a cserepet, én rosszul tanultam meg.

Az én változatomban:

Fenn a tetőn a cserepest

Rakja már a cserepes

A család sokáig győzködött, hogy ez nem így van, de én nem engedtem a 48-ból.

Hogy mit jelent a szülőföld szeretete valójában, arról Kondács Bandi segítségével alakult ki némi elképzelésem. Volt úgy, hogy a nyári szünet kezdetén, előbb én mentem fel hozzájuk, Harasztiba, majd két hét múlva együtt zötykölődtünk személyvonattal vissza. Mire végre, valahára a Mezőhegyes- Battonya szárnyvonalon döcögtünk, az egyébként is fékezhetetlen természetű Bandi már az őrület határán volt. Tompapusztánál derékig lógott ki az ablakon, s kisvártatva üvöltözni kezdett.

– Ott a katolikus templom! Látod? Ott a templom! Battonya, Battonya. Itt vagyok, végre, ó de jó!

Engem ledöntött az ülésre, megdögönyözött, majd szökdécselve végig lejtett a vagonon, s boldog-boldogtalannak túlfűtött indulattal mesélte, mennyire várta már ezt a pillanatot, s hogy mostantól milyen jó világ köszönt majd rá.

A birtok elvesztésekor egy valamitől ők sem tudtak megválni. Szultánt, a nagytermetű nóniuszt, Gizi néni istápolta még egy két évig, majd egykori bérlőjükhöz került. Nem adták el, a befogadók használták, gondozták, de a tulajdonjog Kondácséké maradt. Bandi minden nyáron meglátogatta Szultánt. Ilyenkor kedvéért kivezették a lovat az udvarra, ő simogatta, beszélt hozzá, majd egy óvatlan pillanatban fenntermett a hátán, s mire feleszméltek, már túl volt a kapun.

Úgy szőrén ülve, a ló nyakára hajolva végigvágtatott a falun. Szultán tudta ki ül a hátán, minden erejét beleadta a vágtába, és vigyázott rá. Bandinak egyszer sem esett baja.

Amíg Szultán a Rutkovics háznál ropogtatta a szénát időnként, ha nagyobb tömegű fuvarozni való akadt, Nagyapám is kölcsön kérte. Ilyenkor leggyakrabban a községi erdőn túl, a Szávics tanya mellett lévő öt holdhoz vezetett az utunk. A tanyagazdák: Miklós bácsi és Krisztina néni kedves emberek voltak, és rengeteg állatot tartottak a tanyán. Az alkonyati etetés idejére, a napközben szerteszét keresgélő aprójószág besereglett a tanyaudvarba. Szedegetve érkeztek a tyúkok és jércék, a kotlósok nagy felhajtást rendezve terelgették csibéiket, Óriási hangzavar kíséretében, repdesve robbantak be a gyöngyösök mire a pulykakakas dührohamot kapott, s elkékült fejjel gurgulázva tudatta a sisere haddal, hogy valójában ki is az úr a portán. A pávakakasnak ehhez meg sem kellett szólalni. Csak kiterjesztette addig uszályként viselt, gyönyörű farok tollait, s az egész népség ámulattal figyelte miként lépdel be udvartarása élén, a király. A láncvégen ugráló kutyák csaholására beporoszkáltak a süldők is és már szórta is a szakajtóból, Krisztina néni, a szemestakarmányt. Ezt nagy tülekedés közepette felkapkodták, a gémeskút körül elhelyezett itatókból kortyoltak rá néhányat, s a szárnyas népség már kezdett is felgallyazni a középen terpeszkedő öreg eperfára. Ennek is megvoltak a szigorú szabályai, legfelül a király, alatta az embernek még be nem hódolt szabadnép, a gyöngyösök, s csak utánuk jöhetett az alantas mindenben kapirgálók szolgahada.

Egy sáros tél eleji reggelen búzát vittünk őrölni Szultánnal, a nagymalomba. Frissen pattogtak a ráfok, a Nagyutca kockakövein, mígnem áthajtva a Száraz-ér kétlyukú tégla hídján, lefordultunk a malom előtti, téglával kirakott placcra. Itt már sorban álltak a fogatok, sokat kellett várakozni. A csípős szél ellen magunkra húzott pokróc alatt is fázni kezdtem, s Szultán is idegeskedve kapálta a téglákat, mire sorra kerültünk. Bezzeg Nagyapám élvezte a helyzetet, most kitárgyalhatta a többi gazdával a világ ügyes, bajos dolgait.

Végre elindulhattunk haza. Nem lett volna semmi baj, ha Nagyapám nem ígéri meg Pali barátjának, Káli trafikosnak, hogy hazaviszi az ő lisztjüket is. Sajnos megígérte. A templomnál így jobbra fordultunk, egy darabig még kövön rázódtunk, azután jött a sima de könyörtelen battonyai sár. Az ér fahídján nagy nehezen átvergődtünk, de utána Szultán szügyig járt a sárban, s nem bírta kihúzni a kerékagyig elmerült kocsit. Kínlódásunkat látva előbújtak házaikból az emberek, hosszú rudakkal emelték a tengelyt, tolták a járgányt, míg vagy egy órányi küszködés után kiszabadultunk.

Otthon Gizi néni már keresett bennünket. Csak ledobáltuk a zsákokat a tornácra, s vittük is haza a fogatot. Mikor Gizi néni meglátta az egy adta pocsolya Szultánt, irgalmat nem ismerve lehordta Nagyapámat. Ő meghunyászkodva mosta, csutakolta a lovat, s be nem állt a szája

– Elnézést kérek Ténsasszony. Igaza van Ténsasszony. Ne haragudjon Ténsasszony. Ekkor sejtettem meg valamit az akkorra már letűnt világban kialakult hierarchiáról, s tisztán láttam, mi ott lejjebb álltunk, mint Gizi néni.

Bandinak mindig is mélyen a tudatában élt, hogy ő ide tartozik, neki itt jussa van.

–Ha én kölcsönadom neked a nadrágom, – mondta – akkor, te viseled ugyan, de tudod, hogy egyszer majd vissza kell adnod, s akkor a koptatásért is fizetsz.

Mindent visszaszerezhetett volna, csak mire a kárpótlás bekövetkezett, már régen Németországban élt családjával. Túl a negyvenen már nem vállalkozott arra, hogy mindent feladva olyanba kezdjen, amivel korábban nem foglalkozhatott. Ő nem tartozott azok közé, akik a kárpótláskor azt hitték, lehozzák az ekét a padlásról, és ott folytatják, ahol annak idején abbamaradt. Különben is. Szultán, a barátja, akkor már régen a harmatos füvű égi mezőkön legelt.

A földi legelőkön viszont összeszedtük az elhullajtott libatollakat. Parafa dugót húztunk mindre, alulra dróthurkot szúrtunk, a felső részeket firnájszos festékkel piros – sárgára csicsáztuk. Öt forintért árultuk darabját a horgászoknak. El is kelt mind. A pénzen valódi, gyári felszerelést vettünk, és megszállottan pecáztunk a Gödrösökben. Egy emlékezetes hajnalon Bandival és a húgával, Zsuzsival hármasban, 116 darab vörös szárnyú keszeget fogtunk. Nagyon boldogok voltunk. Hazavittük, és Gizi néni mindet velünk pucoltatta meg. Ezt nem élveztük, de azután olajos halat főzött belőlük, s ez a fejezet már megint jó volt.

A ház még ma is áll. Az új tulajdonosnak hála, szebb, mint valaha. A nagymama és a szülők már nincsenek velünk.

A Rutkovics házhoz dörgölődzik Varga Vera néni háza, s utána már a sarkon vagyunk. Ott áll a Vincze ház, s a kunágotai út másik oldalán a Kallós bolt.

Kallósék kereskedők voltak. Ahogy a többi battonyai zsidót, őket is elhurcolták. Ezt csak a nagyfiuk élte túl. Bécsből már többnyire gyalog jött hazáig, és magával cipelte Veiszék 14 éves lányát.

A bolt, a sokadik tulajdonosával ugyan, de a mai napig működik. Minket ide szalajtottak mindenért, sokszor egy, két kilós barna vekniért, egész délután álltunk sorban, de ezek az órák sem múltak el haszontalanul. Az emberek ugyan is, akkor még sorban állás közben is beszélgettek egymással. Mire a veknit a szatyorba raktam, már az összes aktuális pletyka a fejemben volt. Szegény anyám ez idő tájt döntött úgy, hogy a nem publikus családi dolgokat jobb lesz előlem elhallgatni, nehogy mindent kilocsogjak a bolt előtt. Végül is a feltételezés nem volt teljesen alaptalan, mert azt ugye mégsem hagyhattam, hogy engem, holmi háziasszonyok lefőzzenek.

Itt most megállunk, a napos oldalban nem megyünk tovább. Vissza az elejére! Jön a hűvös oldal.

II. A HŰVÖS OLDAL

Az Y elágazás déli hónaljában, mint összekuszálódott szőrszálak meredeztek a járványkórház összedőlt falai közül kitörő gerendák. Találat érte volna a háború végén, vagy csupán elhanyagoltsága miatt adta meg magát, meg nem mondhatom, én már csak úgy emlékszem rá, hogy a fertőtlenítő kemencét magába foglaló épületrészen kívül, minden lerogyott.

Bizonyára mások is gondolkodnak néha azon, hogy mi a legkorábbi élményük, amit fel tudnak idézni, azaz mihez köthető tudatuk ébredésének pillanata. Bennem két ilyen emlékkép csatázik az első helyért. Az egyikben én a hátsó szobában fekszem fehérre festett rácsos kiságyban. Az üvegezett ajtón át kilátok a konyhába, ahol anyám az asztalnál áll és vasal. Bejön hozzám Klári nővérem, én alvást színlelek, ő betakar és kimegy. Lehet, hogy ez az első emlékkép, de van egy olyan érzésem, mindezt csak valamikor később álmodtam.

Van viszont egy másik kép, ami annyira eleven, színei annyira élénkek, hogy az nem lehet álom, azt biztosan átéltem.

Nyár eleji hirtelen zápor után kisüt a nap. Nővéremmel mezítláb, a járda mélyedéseiben összegyűlt langyos tócsákban pancsolva szaladunk, a járványkórházig. A járdán túl kezdődő, gyepes, háromszög alakú disznópiac térre épp akkor gördül be három, a szokásosnál hosszabb, ponyvás szekér. Pillanatok alatt fürtös, feketén csillogó hajú fiúk és lányok ugrálnak le a szekerekről, minden elképzelhető méretben. Nagy zsivaj támad, nem úgy beszélnek, mint mi. A felnőttek is előkerülnek, és vas állványokra aggatott, fekete vaskolompokat és fényes, rézcsengettyűket pakolnak a szikkadó földre. Pali, a szemközti boltajtóban állva szemléli az eseményeket, minden ragyog a párás fényben, száll a csengőszó.

A járványkórház megmaradt épülete sokáig gazdátlanul állt, bárki szabadon ki, be, járhatott, mi is sokszor megtettük. Erre legalább négy jó okunk is volt.

A fertőtlenítő kemence ajtaját kiválóan lehetett csapkodni, jó nagyokat dörrent. Az alá ásott, szívó nyomó pumpával felszerelt kútba meg téglákat lehetett dobni, s azután a sejtelmes csobbanásoktól némi borzongás futott át rajtunk.

Egy idő után felfedeztük, hogy a bejárat melletti fal egyik téglája kifordítható. A mögötte lévő kis üregben, egy egyedi gyártású pisztolyt találtunk. Csöve lehajtható volt, nyilván így kellett tölteni –szerencsénkre nem volt mivel- az elsütő billentyű felhúzható kakast működtetett. A pisztolyt minden alkalommal kivettük, kicsit próbálgattuk, azután gondosan visszatettük a helyére. A kiszáradt WC aknában gépágyú lövedék lapult, és végül a porta végében, a korábban kuplerájként funkcionáló ház hátsó fala mentén mázsaszám termett vadon a csicsóka. Rejtély, hogyan került oda, felénk nem termelték, máshol nem találkoztunk vele. Kikapartunk néhány gumót, mivel bicskánkat, ha néha volt is hamar elvesztettük, a csicsóka földes héját foggal leharapdáltuk, kiköptük, s ami ezután megmaradt, azt megettük.

Mielőtt főiskolára mentem elő felvételisként, Kiskörösön katonáskodtam. A soltvadkerti úti lőszerraktárnál teljesítettünk őrszolgálatot. A délután támlásként a kapunál őrködő Karcsi barátom egy sapka csicsókával a kezében állított be az őrszobára.

– Te, mi a frász ez?

– Honnan szedted?

– Kocsi számra viszik itt az úton, kérdezték, kérek e. Én erre azt válaszoltam:

– Hogyne kérnék, nagyon szeretjük.

Erre megdobáltak néhánnyal.

Nagy mázlija volt, hogy hozzám fordult, mert én tapasztalt csicsókás voltam, Neki viszont egyáltalán nem ízlett.

Érdekes módon a pisztolyról, meg a lövedékről, soha senkinek nem beszéltünk egész 1957 márciusáig.

Az 1956-os forradalom Pesti történései nálunk is visszhangot gerjesztettek. Az első tömeggyűlés idején október 28-án a felkelők voltak hatalmon. A városháza előtti téren hatalmas tömeg gyűlt össze. Mi a két Stekével, Deskével és Obával az előző nap délutánján azon agyaltunk, mi is lehet valójában a tüntetés. Végül az alábbi verzió mellett maradtunk. A hadsereg katonáinak egy részét kitüntetik a másik részét nem. Ezen összevesznek, és lőni kezdik egymást. Na, ez a tüntetés.

A definíció nem biztos, hogy teljesen hibátlan, ahhoz mégis megfelelt, hogy mi Deskével már szakértőként vonuljunk a tanító néni által vezetett, 3. osztállyal a nagygyűlésre. A nagy tömegtől nekünk már csak a Szovjet hősök sírján jutott hely, hátul a templom oldalánál, viszont akik felmásztak a ledöntött emlékmű darabjaira, egészen jól láttak.

– Úgy van gyerekek, tapossátok őket! – rikkantott oda valaki mire többen helyeseltek, mások röhögtek. Kezdtük magunkat kellemetlenül érezni, végül is mégiscsak halottak felett toporogtunk.

A városháza erkélyén felfedeztem a gimnázium néhány tanárát. Közöttük középen állva Konrád Jancsi osztálytársunk unokabátyja a harmadikos gimnazista Kalmár Lali szavalta a külön erre az alkalomra írt saját versét.

A forradalom bukása után a gimnázium néhány tanára 2 és 5 év közötti időtartamú börtönbüntetést kapott, le is ülték. Kalmár Lalit kirúgták, és kitiltották az ország valamennyi gimnáziumából. No de ne szaladjak így előre.

A nagygyűlés, forró hangulatban zajlott. Megválasztották a helyi forradalmi tanácsot, s mint később kiderült ebbe Apám is bekerült.

A másik nagygyűlés, amire emlékszem december első napjainak valamelyikén volt, az idő ekkora hidegre fordult. Az út szélén állva lestük a városháza előtt kivehető tömeget pont úgy, ahogy a toronyórát szoktuk. A nagy bámészkodásból hangos kiabálás zökkentett ki bennünket. Bütyök és Cuci futott felénk a járványkórház felől és rémülten adták tudtunkra, jönnek az Oroszok.

Szokásuk szerint a Gödrösökben ütötték agyon az időt, s a magas partoldalból ráláttak a gyulai útra, amin Dombegyháza felől egy tank és két páncélautó közelített.

Ezek meg sem álltak a városházáig. A tank beállt középre a löveget a városháza tornyára irányozta, a két páncélautó közrefogta a tömeget. Valaki kiállt az erkélyre és közölte – ha tíz peren belül nem hagyják el a teret, lőnek-. Fellőttek néhány rakétát is, a tömeg feloszlott.

A haza szállingózók közül valaki félrehívta Anyámat, pár szót váltottak, Ő bement. Mikor utána mentem már a fáskamrában guggolt a tőke mögött és zokogva aprította a gyújtóst. Már soknak tűnt, amit felaprított, de nem bírta abbahagyni, sem az aprítást, sem a zokogást.

– Hát nem volt még elég? Nem volt elég a front? Nem volt elég a hadifogság? Mit akartok még? Mit? Mi lesz most velünk?

Aznap délután elkezdték összeszedni a forradalmi tanács megválasztott tagjait. Apám az örök naiv, bement a rendőrségre és kérte, engedjék el ezeket az embereket, hisz nem tettek semmi rosszat.

– Jó, hogy jött Takács úr, – gondolták – legalább magát már nem kell keresnünk.

Azon az estén mind a négyen a nagy kettős ágyba bujtunk. Kijárási tilalom volt, féltünk. A húgom alig volt egy éves. Anyám, hogy elterelje a figyelmünket „Vörös Princi a kandúrdetektív”-et olvasta nekünk. A padlásról időnként motoszkálás hallatszott, azt gondoltuk az egerek futkorásznak.

Úgy 30 év múlva derült ki számomra, hogy egérnek azért túl nagy lett volna a motoszkáló. Moldován Tódor, aki szintén rajta volt a tanács listáján megneszelte a bajt, és nem ment haza. Később azután úgy okoskodott, hogy ahonnan már elvittek valakit, oda biztos, hogy nem jönnek, ott nem fogják keresni. Ezért este megkérte Anyámat, engedje fel a padlásra. Ott dekkolt egy ideig. Nem csoda, hogy még 1986-ban is meg tudta mondani hány szarufa van a padlásunkon.

A két páncélautó egész éjjel kinn cirkált, az ipszilon elágazásban állva el-el engedtek néhány sorozatot, s egy lövedék bevágódott Böjtiék ablakán. Pista bácsi hirtelenjében a dunnákkal tömte be az ablakokat, a családja az éjszakát a padlón fekve töltötte. Ezen később sokat élcelődtek, Pista bácsi lett a dunnahuszár.

Reggel mikor kimehettünk, már többen ácsorogtak a járványkórház előtt. A falat bámulták, miközben furán hátrafelé araszoltak. A fertőtlenítő meszelt falán hamuszürke dülöngélő betűkkel ez állt:

TE SÖTÉTBE BUJKÁLÓ RÉMHÍRTERJESZTŐ ELENFORADALMÁ

Ennyi fért el, de némi keresgélés után a Harmaték falán sikerült felfedezni a folytatást: RESZKES.

Az „elenforadalmá” megfejthetetlen volt számomra. Most már tudom, hogy ellenforradalmár akart lenni, de innen nézve így sem egyszerű értelmezni a szót. A „reszkes”-t úgy kezeltem, mint a Debest dédapám esetében. Úgy döntöttem, hogy ez is jelző, és valami olyasmi, mint a redvás, koszos, retkes.

A napok egyformán teltek, nappal iskola, este kijárási tilalom és furcsa elesettséggel, félelemmel, gyanakvással vegyes bizonytalanság. Apámról nem tudtunk az égvilágon semmit.

A kijárási tilalom nem zavart bennünket, sőt izgalmas és romantikus volt. Piri néni férje Pesten dolgozott buszsofőrként, de most félt itt hagyni a családot. Kislányuk akkora volt, mint a húgom. Ő nyitott a kettőnk közötti deszkakerítésen kaput, így kijárási tilalom ellenére is át tudtunk menni egymáshoz. Az átjárás sima volt, kivéve azt az esetet, amikor Piri néni kimosta Pista bácsi munkás ruháját, és kiakasztotta hátul a kötélre száradni. Az persze megfagyott és holdfényben, a gyenge széltől lengedezve tisztára úgy nézett ki, mint egy pufajkás. Akkor visítva futottunk haza, egyébként minden más esetben, a jó melegben beszélgettünk, kártyáztunk, társasjátékoztunk, pirítottuk a tökmagot, sütöttük a platnin lábas alatt a krumplikat.

Manapság rengeteget elmélkednek a megújuló energiaforrásokról, a bioenergia hasznosításáról, KFT-k élnek nem is rosszul abból, hogy előadásokat, képzéseket tartanak a témában. Nos, mikor már a két portán együtt sem lehetett egy vödör szenet összeszedni, Piri néni öt perc alatt magától rájött, hogy a fagyott disznótrágya remekül ég és jól melegít. Egyszerűen újságpapírba csomagolt néhány fagyos hengert, s a karikákat levéve felülről bedobta a sparheltban már lángoló fára. Még szaga sem volt.

Piri-néniék és a járványkórház között lakó Harmaték veje Izsákról került hozzánk. Ott szőlője volt, itt italmérési engedélyt kért és kapott. Reggel kinyitották a nagykaput és estig tolongott a tömeg, nemcsak a portán, az utcán is. Jól elszórakoztunk rajtuk.

Az iskolában, hogy tüzelőt takarítsanak meg, elrendelték a váltakozó tanítást. Mikor délutánosok voltunk, délelőtt többnyire egyedül bóklásztam a ház körül. Egy ilyen alkalommal úgy dél felé két rendőr lépett be a kiskapun. Én nagyon rémült pofát vághattam, mert a kezükkel intettek, hogy maradjak nyugton, majd a mutató újukat a szájukra tették, ami ugye azt jelenti, hogy hallgassak. Csendben elindultak a fáskamránk felé, én utánuk settenkedtem. A fából készült mosóteknő, ami egyébként két széken szokott pihenni, most arccal a földön feküdt. Tartalma szanaszét gurult s a felőlünk lévő vége alól két bakancs kandikált ki. A rendőrök félrelökték a teknőt s már emelték is fel a földről Kosár Matyit a helyi trükkös tolvajt. Akkor is lopás miatt keresték. Harmaték udvarán borozgatott, amikor meglátta a rendőröket eloldalgott a kert felé, s átlépve a rozoga drótkerítéseken elbújt a fáskamránkban.

Kedvenc területe a tyúklopás volt. Házicérnát kötött egy átfúrt kukoricaszemre, s azt a tyúklukon át bedobta az udvaron szedegető aprójószág közé. Ha egy tyúk rávágott, megvárta, míg lenyeli, azután kihúzta az utcára, s már tette is a kosárba. Na, innen ragadt rá a név.

Karácsony előtt betlehemezőik próbáltak szerencsét a borozgató tömegben, de ennél sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki, a két turkázó, akik hangos hegedűszóval érkeztek Harmaték kitárt nagykapujához. A turkázás a románok karácsony előtti népi játéka volt, valószínű, hogy az utolsó alkalmak egyikét volt szerencsém kifogni, amikor még látható volt ez. Azóta kihalt ez a szokás, én soha többé nem találkoztam turkázókkal.

A turka egy embermagasságú rúd melynek a tetejére madár szerű fejet tűztek. A rudat nyakmagasságban rögzített bő piros lepedő fogta körül, ez alatt rejtőzött a táncoltató, aki középre vágott kis ablakon kukucskált ki és azon át vette el a nekik szánt pénzeket is.

A fej, fából készült, hosszúra nyúlt álkapcsokkal, melyek közül az alsó mozgott. Nagy fogai és két oldalt nagy kerek szemei voltak. Az egész engem egy olyan gólyára emlékeztetett, aminek a csőrében fogak vicsorogtak és a fejéből két pálcaszerű szarv állt ki melyre színes szalagokat és csengőt akasztottak.

A hegedűs húzta a számomra egészen különös ritmusú talp alá valót, erre a turka táncba kezdett, talpa ütemesen kopogott a járdán, össze-összeütődő álkapcsai pedig, csattogtak.

Végül december végén szenteste előtt egy nappal úgy este kilenc óra felé kopogtak az ajtón. Hazajött Apám. Békéscsabán tartották őket fogva, az volt az utolsó nap, amikor még elengedtek valakit. Aki karácsonyra ottmaradt, legalább 1 év börtönt kapott, Vándor Miklós tanítót, pedig vallatás közben annyira megverték, hogy később belehalt sérüléseibe Ezen az éjszakán megint alig aludtunk mindent el akartunk mesélni, mindent meg akartunk mutatni. Ez lett a család legszegényebb, de legszebb karácsonya.

Januárban Apámat elbocsátották a gépállomásról, ahol addig üzemgazdász volt. Innentől kezdve a családi pótlékon túl semmi jövedelmünk nem volt. Piri néni-ék segítettek, de nyáron ők is elköltöztek Pestlőrincre. Nagyszüleink etettek bennünket. Február végén megint összeszedték a megbízhatatlan elemeket. Apámat is elvitték, a vasúti laktanyában vallatták, verték őket.

Még március elején is benn volt, amikor mi a temetőben fogócskáztunk. Jól lehetett a sírok között cikázni. Éppen Bütyököt kergettem, s ő úgy megállt, mint akinek földbe gyökeredzett a lába, mereven bámult az előtte lévő két sír közé. Azt hittem kísértetet lát, de rosszabb volt. Egy kiterített újságra nagy mennyiségű géppisztolylőszert halmozott fel valaki. Nyilván szorult körülötte a hurok és jobbnak látta, ha megszabadul a veszélyes portékától.

Megmondom úgy, ahogy van nagyon betojtunk. Éreztük, hogy komoly a baj. Elvinni és otthagyni sem mertük. Ha elvisszük, megtalálhatják nálunk, ha otthagyjuk és valaki látott ott bennünket, azt állíthatják mi vittük oda. Én különösen attól féltem, hogy Apámat még nagyobb bajba sodrom.

Végül úgy döntöttünk, hogy jelentjük a rendőrségen. Egy egész raj jött ki, sorban kikérdeztek bennünket. Fémdetektorral átvizsgálták az egész temetőt, ami jó nagy baromság volt, hiszen tömve volt az egész kovácsoltvas díszekkel, fémkeresztekkel stb. Úgyhogy a műszer úgyszólván folyamatosan vinnyogott és nem találtak semmit. Mi viszont a nagy betojás közepette elárultuk a járványkórházbeli pisztolyt és a lövedéket is. Azt gondoltuk, ha véletlenül megtalálják, minket vesznek elő. Így aztán a nagy titok is lekerült rólunk.

Apámat kiengedték és elindult munkát keresni. A szomszéd Keller kovács nagyobbik lánya Nelli Pesten dolgozott az Országos Térképészeti Intézetben. Apám jól rajzolt és festett, Nelli beajánlotta. Fel is ment próbarajzolásra, megfelelt, felvették, másnap reggelig. Akkor szóltak, hogy sajnos mégsem megy a dolog.

Apai nagyapám a Lőrincihez tartozó Selyp cukorgyárának volt a főgépésze az 1910-es években. Apám ott született, elment hát Hevesbe és Nógrádba hátha ott sikerül elhelyezkedni. Végül valahol Nógrádban egy állami gazdaságba felvették üzemgazdásznak. Hazajött, hogy összeszedjen és elköltöztessen bennünket. Levélben jött az értesítés, mégsem veszik fel. Egyértelmű volt, hogy valahol van egy lista, amivel az álláskeresőket rendre összevetik, s aki azon a listán rajta van, azt sehova sem veszik fel dolgozni.

Akkor megtudtam, milyen érzés igazán szegénynek lenni, s amíg élek nem felejtem el.

Jól jött Apám tehetsége. Időről–időre rendelt valaki egy-egy olajfestményt, s az így befolyt némi pénzből tengődtünk. Két téma volt a kedvenc: Jézus az olajfák hegyén, illetve Szent József Szűz Mária és a kis Jézus. Ez utóbbi volt a veszélyesebb, mert a megrendelő többnyire meghatározta miféle állatok, illetve milyen szerszámok legyenek a képen. Így alkalmanként a bárányok mellé kutya és macska is felkerült a képre. Olyan is megesett, hogy a Szent József által éppen gyalulásba vett gerendára, szárnyával verdeső, kukorékoló kakast is kértek. Apám sokszor vicsorogva, a foga között morogva festett, azt nem árulhatom el, miket morgott, azt viszont megsúgom, azon kevés gyerek közül való vagyok, akit ecsettel is elnáspágoltak.

Az élelmet nagyszüleinktől kaptuk, de ha Nagyanyámra rájött a hoppáré, és történetesen még engem is le piszkos kommunistázott, nem adott semmit. Ilyenkor Nagyapám kénytelen volt saját magától lopni. A legszebb trükkje az volt, hogy félig megrakta tojással a kalapját, óvatosan felrakta a fejére és valami nóta félét dudorászva, feltűnően merev testtartásban, átandalgott hozzánk.

Végül 1958. júniusában megkeresték Apámat a Dombegyházi Állami Gazdaságból és felkérték, legyen a gazdaság üzemgazdásza. Fellélegeztünk.

Ötvenhat magával vitte a szomszédból Keller kovácsot is családostól. Egyre kevesebb ló volt, fogyott a javítanivaló is ezért a megélhetés kedvéért Miskolcra mentek, s a szintén kovács Lajkó fiával Jancsi bácsi beállt a Diósgyőri Kohászati Művekbe munkásnak.

Az utca szegényebb lett. A kovácsműhely egy gyereknek érdekes terep volt. Rengeteg ember megfordult, a fogatok egymást váltották, s a műhely előtti placcon egymást érték a mezőgazdasági gépek. A műhely sarkában felhalmozott vasak közt, pedig igazi kincsek lapultak.

Egyszer a téli szünetben a járdára fagyott tócsák jegén csúszkáltunk. Klári leguggol a jégen, megfogta a hátra nyújtott kezeimet én, pedig húztam magam után, míg ki nem csúszott a lábam. Ekkor értsd, ahogy mondom, pofára estem. A kezem hátul volt, nem tudtam kitámasztani. Betört az orrom, vérzett, s olyan bömbölésbe kezdtem, hogy Jancsi bácsi letette a kalapácsot és kinézett az utcára. Én bőgtem, ő vigasztalt, végül beígérte, ha abba hagyom a sírást ad egy pár igazi korcsolyát. Abbahagytam. Jancsi bácsi az egyik korcsolyát hamar megtalálta a sarokban lévő lomok közt, a párjáért viszont majd az egész kupacot maga mögé hajigálta, de meglett.

Ezzel tanultam meg korcsolyázni Mirzával, és Klári nővéremmel egyetemben. Félórás váltással gyakoroltunk.

Jancsi bácsi megfontolt komoly ember volt, szakmája összes fortélyának birtokában, nagy tekintélyre tett szert segédei előtt.

Még Lajkó is respektálta az apját, pedig nála őrültebb sihedert nemigen hordott a föld a hátán.

Ha iskolából jöttem haza, át kellett menjek a napos oldalba a kovácsműhely előtt, pedig már majdnem hazaértem. Lajkó ugyanis mindig kieszelt valami kifinomultnak semmiképp sem nevezhető tréfát. Például nagy böfögések közepette kitartotta az orrom elé az éppen megmunkálás alatt álló izzó vasat, és röhögve rám üvöltött:

– Álj meg! Szereted a kapormártást? Hát nem baromság az egész? Máskor meg elkapott, az olajos mocskos kezével összekente az arcom, majd csavargatni kezdte hol a jobb, hol a bal karomat, és élvezte, ahogy jajgatok. Végül is örülhetek, hogy ilyenekkel megúsztam Lajkót. Lehetett volna rosszabb is. A vele egyívású Gass Jóskának légpuskával kilőtte az egyik szemét. Üvegszemmel élte le az életét.

Mindezek mellé, még baromi erő is lakott benne. Egyik nyáron fogadásból a Gödrösökben kiemelt a sekély vízből egy 25×25-ös 6 m hosszú vízzel telített fenyő gerendát. Aláguggolt a vállára vette és egyszerűen felállt vele. Szó, ami szó, ahhoz a munkához, amit végzett kellett az erő, de nem sajnálta erejét mások bosszantására se. Minden szamárfogattal eljátszották, hogy amikor végeztek a patkolással, és a fogat elindul a lejtőn felfelé az útra, a kocsi mögé lopóztak, felemelték a levegőbe és visszatartották. Szegény csacsik nekifeküdtek a hevedernek, kapartak, a gazda püfölte őket, de egy lépést se jutottak előrébb. Amikor gyanút fogott és hátranézett, beindult a röhögés.

Afféle találkozóhely, is volt a kovácsműhely. Sokan csak azért jöttek, hogy diskuráljanak egy kicsit, vagy megbeszéljék, a totótippeket. Ez utóbbiakat a felejtés kivédésére beleégették az ajtóba.

Saját szememmel láttam Jancsi bácsit fogat húzni. A beteg fogra vékony zsinórt kötött, szabad végét, pedig az ajtófélfába vert patkószöghöz rögzítette. Úgy állította a pácienst, hogy a zsinór feszüljön, és neki oldalvást legyen. Ez után halálos nyugalommal kalapálni kezdtek, hogy egy hirtelen mozdulattal azután a fogfájós orra elé tolhassa a fehéren izzó vasat. Ő hátrarántotta a fejét s a fog már az ajtófélfa mellett fityegett a zsinór végén. Ezután jött a pálinka, ami mint tudjuk mindenre jó.

Ha Lajkó távol volt szívesen tapostam a fújtatót, s közben figyeltem, hogyan kovácsolnak, hallgattam az üllő csengő-bongó zenéjét. Másodikban Mici néni végig kérdezte az osztályt, ki mi akar lenni felnőttként. Én természetesen azt válaszoltam, kovács. Előző nyáron éltem túl egy súlyos tüdőgyulladást, olyan gebe voltam, hogy ha háttal álltam a napnak átlátszott a fülem. Így aztán érthető, hogy nálam nagyobb sikert, csak Vadaszán Sanyi aratott, mikor határozottan kijelentette, hogy ő bizony kisvonat lesz.

A kovácsműhelynek nálunk disznóvágáskor is jutott szerep. Az mindig izgalmas esemény volt, a főszerepet Nagyapám vitte, mint hentes, viszont az asszonyok irányítottak, s abból kettő is volt. Ez adta a garanciát arra, hogy ha előbb nem is a kolbászkészítéskor már mindenki haragban legyen mindenkivel. Mint tudjuk a disznóvágás az állat leölésével, kezdődik. A férfiak annak rendje, módja szerint a kötelező kupica szilvapálinka után kivonszolták a disznót az udvarra, az futott velük néhány kört, mire leteperték, s ekkor jött Nagyapám.

„- Fordítsátok meg, így nem tudom leszúrni, nem esik kezemre”. Megpróbáltak fordítani rajta, mire az elszabadult, és kezdhettek mindent elölről.

Nagyapám szalmával pörkölt, ehhez, nagyon hosszú nyelű villát használt. Egész kicsi koromban egy darabig azt hittem azzal szokta leszúrni a jószágot, a hosszú nyél akkor jön jól, ha a disznó megtámadja. Szalmával a combhajlatokat nem lehet jól megperzselni, ehhez felizzított vasrudat használt. Ezt Jancsi bácsi már kora hajnalba kovácstűzre tette, s a kellő időben engem szalajtottak át érte.

A forradalmi disznóölés abban az időszakban zajlott, amikor Apámat már kiengedték, de még nem vitték el újra. Nem mi vágtuk a disznót, hanem Piri néni-ék. Az egész úgy kezdődött, hogy hajnalban betoppant Nagyanyám és közölte Nagyapám lázas beteg nem tud felkelni.

Nincs mese, mondták, már nekikészültünk, a disznót le kell vágni. A feladat tehát a pesti buszsofőrre és a helyi hivatalnokra maradt, akinek a fizikai munkával nem sikerült egy egészséges viszonyt kialakítani. Csak arra koncentrált, hogy mielőbb túl legyen rajta, ezért eszeveszett tempót fogott, kapkodott, nyögött és főleg izzadt.

Anyámat, mint a hentes lányát kinevezték szakértőnek. Mikor nagy nehezen földre került az áldozat Anyám megmutatta hol kellene behatolni a késnek, és Pista bácsi szúrt. Hullt némi vér, egy darabig még szorították a jószágot, azután elengedték. Az fölállt, járkált az udvaron, idővel egyre lassabban, majd leült, nézelődött, oldalára dőlt és nagy nehezen kimúlt.

A Nap viszont már közben felkelt, lerítt róla a csodálkozás, ilyet bizonyára még nem látott. Szerencsére akkor állatvédők még nem voltak, embervédők is csak hivatalból kirendeltek, akik rendszerint lepaktáltak a vádlókkal.

Valahonnan szereztek egy fatüzeléses, ventillátoros, kézi hajtású pörkölőt. Ez jó kis szerszám annak, aki ért hozzá és az apróra vágott fát napokig a tűzhely sütőjében szárította. Nos, akkor, ott ezek a feltételek nem voltak meg, ráadásul az áttételt biztosító szíj lépten-nyomon leesett. Mire végeztek a pörköléssel és a mosással, nem kellett kiállni az út szélére, tudtuk, hogy dél van, harangoztak.

A bontás úgy zajlott, hogy Anyám jobb kezének mutató újával előkanyarintotta a nyomvonalat, s valaki vágott. Este aztán következett a finom disznótoros vacsora. No, nem aznap, hanem másnap este.

Piri néni termetes szakállas apja is kovács volt, s egy ideig ő is ott űzte a mesterségét, műhelye három méterre volt házunk hátsó falától. Így ha történetesen délben mind a kétoldali kovács odavert az üllőnek, az asztalunkon lévő levesből kiugráltak a borsószemek. Vagy legalábbis én ezt szerettem volna, ugyanis valamennyi étel közül egyedül a borsólevest utáltam.

Az utcában a lóval, és a hozzá köthető munkákkal kapcsolatos, valamennyi szakma megtalálható volt, ráadásul egy helyen. Kovácsból, mint láthattuk egy ideig dömping volt és közvetlenül Keller kovács mellett szorgoskodott Gruber Géza a szíjgyártó, hogy azután átadja a stafétát Vinkler József bognármesternek. Gruberék nagyon hosszú ugyanakkor igencsak vékonyka véggel házának döngölt padlójú, a sorban úgy negyedik helységében időzött nappal a család apraja- nagyja. Itt állt Géza bácsi nagy munkaasztala a szerszámokkal, és főzhettek bármit, az étel illatát elnyomta a cserzett bőrök átható szaga. A mesterségének minden fortélyát ismerő apa a régi jó szokás szerint elsőszülött fiának adta át tudását, aki hála a szomszédvár Mezőhegyes méltán híres ménesének, azután élete végéig készítette a gyönyörű lószerszámokat.

Géza bácsi a többi bőrös szakmában is járatos volt. Mikor az általános iskola harmadik osztályába léptem Anyám varratott vele nekem egy aktatáskát disznóbőrből. Ez azután kitartott egészen az érettségiig. Mindez azonban messze eltörpült a foci iránti odaadó rajongása mellett.

Hetedik születésnapomra kaptam egy vadonatúj, négyes, fűzős, bőrfocit. Ezzel első utam a Disznópiac-térre vezetett. Ott éppen a hullarablók kergették a labdát.

A zömében aradi úti és ONCSA telepi suhancokból álló banda idejének nagy részét az út túl oldalán lévő temetőben töltötte, s hogy nyomatékosítsák jelenlétüket, egy denevért szögeztek a temető kapujára. Hozzájuk képest még töpörtyű se nagyon lehettem, új focim ellenállhatatlan késztetésére mégis azonnal be állítottak az egyik csapatba, s innentől kezdve az én labdámmal játszottunk. Azaz játszottak, mert én csak akkor rúghattam labdába, ha a jószívű, égimeszelő Nagy Tóni olykor odagurította. Ők viszont nagyokat bikáztak friss születésnapi ajándékomba, ezért azután nem ecsetelem mennyire megkönnyebbültem, amikor visszakaptam, és elmehettem haza.

Mikor apámat 1957 februárjában másodjára is begyűjtötték a család nagyon rossz lelkiállapotba került. Keresztanyám, hogy legalább az én szorongásomat enyhítse, nekem ajándékozta akkor már egyetemista fia futball labdáját. A kedvem ettől nem sokat javult, de két focimmal a disznópiacon én lettem a császár. Ezen túl engem nem lehetett kihagyni a csapatból, ha nem játszhattam, nem volt mivel játszani.

A két labda közül az egyik rendszerint dögrováson volt, s a szíjgyártó műhelyben várta gyógyulását. Géza bátyánk futball iránti rajongásától fűtvén rendszerint ingyen megvarrta nekünk, ráadásul extra szurkos cérnával. Igaz, aki kezdetben a varrásba fejelt megnézhette magát, de még mindig jobban járt mintha a fűzővel találkozott volna.

Ők is gazdálkodtak. A már szinte póninak számító Muki névre hallgató lovuk megúszta a mezőgazdaság kollektivizálását, mert az ilyen kistermetű lovakra a közös nem tartott igényt, azok maradhattak gazdájuknál. Így azután, Muki barátunk még hosszú ideig szolgálta szíjgyártó gazdáját. Díszes szerszámmal ékesítve vidáman kocogott a mezőre kocsija előtt, hogy este felé a tehénnek kukoricafattyat, a disznóknak lucernát, s télre való illatos szénát fuvarozzon a portára. Katica néni a gazdasszony mindig szépszámmal nevelt aprójószágot is, s én az egy Muszuri kutyát kivéve, igyekeztem a ház minden két és négylábújával jó viszonyt fenntartani A csahost illetően, sose tudtam eldönteni, hogy nevét az amerikai Missouri folyóról, vagy Musszorszkíj orosz zeneszerzőről kapta. Nem zárható ki teljes bizonyossággal az sem, hogy a nagy szovjet genetikus Micsurin tehet az egészről, ugyanis ő abban az időben minden francot összekeresztezett egymással. Végtére is mindegy, mert az alapprobléma nem a nevéből, hanem a hangjából eredt. Ugatás címszó alatt olyan istenverte, síron túli hangon vihogott, ráadásul koloratúr szopránban, hogy ha arra éjjel felriadtam a frász kitört, s az alvásnak arra az éjszakára már lőttek.

Azt hiszem itt az ideje, hogy egy szakmával, és egy házzal odébbálljunk. A magas, általában felemelt vállakkal, és behúzott nyakkal sertepertélő, furfangos bognár ugyan is bármikor tudott némi meglepetéssel szolgálni. A leggyakrabban Erzsi nénit a feleségét lepte meg azzal, hogy egyszerűen eltűnt. Persze az utcában senki sem aggódott emiatt, mindenki tudta csak a szeretőjéhez ment, s dolga végeztével előkerül. Így is történt minden esetben. Ha azt hallottuk, hogy valaki kissé mekegő – Hermina nene, nene! – kiáltásokkal hívja kecskéjét, tudtuk megjött Józsi bácsi.

Napjában többször átlógott Harmatékhoz fröccsözni, s ilyenkor Etus nénitől mindig kért egy flaskával elvitelre is a jófajta Izsákiból. Munka közben azután ebből merített ihletet, s ha túlzott átszellemültségére felfigyelve Erzsi néni korholni kezdte a bor tempós fogyása miatt, az egészet rákente a füstölő előtt láncvégen szunyókáló Sajó kutyára. Lehet, hogy a Nessquik reklám szerzői is ismerték az öreget és tőle lopták az ötletet?

Kapásból tudott mondókákat fabrikálni. Engem például rendszeresen így üdvözölt:

–Á, szervusz Takács, bogrács, kalapács.

Az ilyeneken már régen nem lepődtem meg, akkor viszont a két unokájával együtt dobtam egy hátast, amikor elmagyarázta, mit kell tennünk, hogy nagyobb fütyink legyen. Íme, a recept:

–Minden este kenjétek be jó vastagon avas disznózsírral, vagy érett avas-szalonnával. Ezt követően húzzátok meg jó erősen legalább tizenkétszer. Azt, hogy Deske és Oba kipróbálták-e a módszert nem tudom. Én nem éltem a nagy lehetőséggel, viszont elmeséltem az egészet az akkor már kamaszkorban lévő Dér Sanyinak. Neki nagyon tetszett és azonnal továbbadta, úgyhogy mire estefelé az asszonyok összeültek Veca néni háza előtt, már igencsak vidám volt a hangulat a Nagyutcán.

Ahogy nagyapjuk nevezte őket, a két Steke, Deske és Oba, azaz Sterbinszky Dezső, és Róbert, ha lehet ilyet mondani születésüktől fogva a barátaim voltak. Talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy beleszülettünk ebbe a barátságba. Két ház volt köztünk, nagyjából egy idősek voltunk, együtt játszottunk együtt követtük el csínytevéseinket.

A Stekék elsődleges tulajdonsága a kíváncsisággal vegyes torkosság volt. Mikor udvarunkon bújócskáztunk őket nem is kellett keresni, mert mindig a tölgyfából ácsolt hombárba bújtak, mivel ott tároltuk a korpát. A játszma végén rend szerint fülig korpásan kerültek elő. Kedvenc csemegéjük a telefon póznák tövében sarjadó kátrányos repkény volt, de a legnagyobb sikert azzal aratták, hogy egyik disznóvágáson mire a kolbászkészítésre került volna a sor, megették az összes pirospaprikát és őrölt borsot. A következmények könnyedén kitalálhatók.

Többnyire azért szívesebben tartózkodtunk a bognárműhely környékén. Elbűvölten néztük, hogyan szelídül az öreg kezében engedelmes jószággá a fűrész, gyalu, fúró, véső, és a vonókés, hogyan fut el a szerszám elől és kunkorodik a földre a fehér forgács, és tűnik elő a lőcs, a hámfa, a kerékelem, küllő, agy, és a díszes kocsioldal. Futottunk mellette amikor átgurította a már majdnem kész kereket a kovácshoz, s ott rátették a még vörösen izzó ráfot, hogy azután vízbe mártva az jól rászoruljon. Időnként hajthattuk az ormótlan faeszterga kerekét, de az éles szerszámokat nem vehettük kézbe.

Akkortájt volt az inasa a Nagyapámék mögött lakó Pölösék Paja nevű fia. Szabadulásakor vizsgamunkaként gyönyörű lovas szánt készített az eredeti méret harmadára kicsinyítve. Ezen nem győztem csodálkozni, mert hát valójában ő is közel olyan őrült fickó volt, mint Lajkó. Iskolából hazafelé tartva mindig sikerült társaival összeakadni valamin. Így azután a sarkon, ahol elváltak útjaik, rendszerint kirobbant a csata. Puffantak a fatáskák, repültek a füzetek, könyvek, ceruzák. Munka már nem jutott neki, kénytelen volt Pesten a Lámpagyárban elhelyezkedni.

Hogy mit keresett ott egy bognár? –A kérdés megválaszolásához segítségül idézzük meg azt a kalauzt, aki így jelezte az ominózus megállót:

– Lámpuskagyár, tessék kiszállni.

Előszeretettel regélek itt arról, hogy ki milyen égetnivaló volt, miközben mi is megértük a pénzünket. A járványkórház romjai környékén szanaszét hevertek a különböző nagyságú tégla darabok, érthető tehát, hogy szokásunkká vált a dobálódzás. Annak viszont már semmi köze sincs az értelemhez, ahogyan egy kontroll nélkül maradt, ártatlannak tűnő gyerekcsapat, egyik pillanatról a másikra szadista hordává változik. Miért estünk akkor éppen egymásnak kideríthetetlen ma márlehet, hogy csak a testünkben bujkáló állati ösztönök törtek a felszínre. Kezdetben mindenki dobált mindenkit, majd fokozatosan és észrevétlenül átrendeződtek a sorok, s már mind a hárman Piri néni hozzánk csapódott kereszt fiát, Irhás Öcsit céloztuk, s valamelyikünk el is találta, éppen a fején. Ömlött a vér, a bömbölésre kirontott Piri néni, és szétcsapott köztünk. A seb Öcsi fején beforrt, de az eset egész további sorsára kihatott. Úgy 1978 tájékán Pesten járván felkerestem hajdan volt szomszédainkat, akik akkorra már Lőrincről a Nemzeti Múzeum közvetlen szomszédságába, egy gondnoki lakásba költöztek. Sorra kerültek elő a régi emlékek, s azon kaptam magam, hogy olyan dolgok is kipattannak a fejemből, amelyeket már régen a feledés homálya emésztett. Akkor tudtam meg, hogy akkoriban készült magához venni Öcsit kinek Apja meghalt, Anyja és Magda nővére pedig Pesten dolgozott. Szándékát mi ütöttük agyon a téglákkal.

Akkoriban még nagyon kevés autó fordult meg mifelénk, így a menetrend szerint közlekedő gyulai busz érkezése is kisebb szenzációnak számított. Általában az út menti vizesárokban lapulva lestük, s egy alkalommal, talán magának az ördögnek a parancsát követve a sebtében felkapott téglákkal jól megdöngettük az oldalát. A lomhán szuszogó behemót megállt. Először nem hittünk a szemünknek, megbabonázva álltunk, holott már réges-régen futnunk kellett volna. A Stekék előbb kapcsoltak. Átvágtattak a kiskapun, s bevágták maguk mögött. Én csak akkor kaptam nyakamba a lábam mikor a kalauz és a sofőr kiszállt. Nyomtam a kaput de az nem engedett. Bereteszelték. Átfutott az agyamon, hogy ez aljas árulás, de nem nyalogathattam tovább lelki sebeimet, mert a két egyen ruhás már ott tornyosult mögöttem. Egy hirtelen ötlettől hajtva még megpróbáltam bebújni a kerítésbe vágott tyúklyukon, de nem jött össze. Beszorultam. Mire sikerült felkászálódnom, már sírtam, a busz ablakaiból kibámuló utasok persze vihogtak. Jól magamra maradtam-gondoltam-, nem volt más megoldás, az egészet rákentem a két Stekére. Ők már úgy is biztonságban lapultak a kapu mögött. Így az egészet megúsztam némi – ez többé elő ne forduljonnal és ehhez hasonlókkal. A busz elment, a két Geréb utánzat előbújt. Én szidtam őket, amiért kizártak, ők engem, mert rájuk lőcsöltem a disznóságot, úgy hogy kvittek voltunk.

Természetesen időnként egymást is püföltük. Az első osztályt együtt gyötörtük végig Deskével. Fogalmam sincs, hogyan, és főleg mikor taníthattak meg bennünket írni és olvasni, mert úgy félévig főleg az foglalt le bennünket, hogy a ceruzából és a kezünkből formált pisztollyal némi hangutánzás kíséretében, a Tanító nénit lövöldöztük. Nálunk a Dezső nevet idétlensége miatt ember gyerekének nem igen adták, osztályunkban mégis hárman viseltük, elvileg: Takács, Sterbinszky, és Ditrói. Ez utóbbit állandóan kopaszra nyírt fejéről elneveztük Rákosinak. Steke az ugye Deske volt, én meg nővérem miatt annyira Öcsiként vonultam be a helyi köztudatba, hogy amikor már gimnazista korunkban Anyám közölte Kondács Bandival, hogy én valójában Dezső vagyok, az estig nem bírt kijönni a röhögő görcsből. No de vissza a bunyókhoz.

Deskével a délutáni extra hittanóra után igyekeztünk haza, s nem kisebb horderejű filozófiai kérdésen vesztünk össze, mint Isten létezése. A sarkon már ütöttük egymást. Én annyira feldühödtem, hogy még az udvarukra is utána mentem. A csatazajra előjött a műhelyből Józsi bácsi is, de ahelyett, hogy közénk állt volna, az unokát kezdte bíztatni:

-Adjál neki! Ne máléskodj! Nehogy már egy ilyen takács, bogrács, kalapácsféle elverjen! Kisvártatva bátyja mellett termett Oba is, így a túlerő miatt haza menekültem. Másnapra elfelejtettük az egészet.

Napjaink azért zömében békés játékkal teltek. Amikor a kultúrház amatőr színjátszói Apám főszereplésével a ”Gül Babát” adták elő minket is elkapott az operett láz. Az amatőr produkció egyébiránt szép sikert aratott, s ez elsősorban Ketskeméthi János karnagynak köszönhető. A zenekart a zeneiskola tanáraiból, növendékeiből, és lelkes amatőr zenészekből toborozta. Az előadáson egy kis dobogóra helyezett magas széken ülve vezényelt, s általában énekelte is a vezérszólamot. Így zajlott ez akkor is, és később is, amikor már „A mosoly országa” című művet tűzte műsorára a társulat. Intésére felcsendült a nyitány:

– Táá-ráá-rámm-bummsztirirá,- s ezzel a lendülettel hanyatt vágódott az úri közönség soraiba. A szék hátsó lába ugyan is a levegőben lógott. A hanyatt esés egyébként a legkülönfélébb szituációkban is könnyedén ment karnagyunknak. Évek múltán fúvószenekart is alapított, s ennek hátsó sorában, nyakamban egy jókora F-helikonnal, már én is erősítettem a basszust. Egy társadalmi temetés fényét kellett volna emelnünk Mezőhegyesen. A gyászmenet mellett lépdelve játszottuk a „Munkás gyászindulót”. János bátyánk a haladási iránynak háttal, azaz hátrálva vezényelt, míg egyszer csak, mintha a föld nyelte volna el, eltűnt. Mi ugyan hátulról nem láttuk mi történt, de a klarinétok visításából, és a szárnykürtök reményt vesztett mélyrepüléséből arra következtettünk, hogy az öreg, már megint nagyot alakított. Nem tévedtünk, ugyan is, hátrálás közben belelépett egy az őszi faültetéshez kiásott gödörbe, s elvágódott. Ezzel, bár rontott valamicskét a produkciónk minőségén, némi vigaszt nyújtott a gyászolóknak, mivel gyorsan feltámadt.

Visszatérve most már a közöttünk dúló operett lázhoz, mi Józsi bácsi máglyában száradó deszkáit hurcoltuk a nagykapu elé, s abból eszkábáltunk színpadot. Összeszedtünk néhány pongyolát, sálat, s töröknek öltözve nyomtuk az áriákat.

Lelkesen tanultunk úszni. A nagy barackfa árnyékában terült szét a nagyjából egy köbméternyi homok, jobb híján ebben gyakoroltunk. Nekem a mellúszás már egészen jól ment.

Még 1955 telén levettem az álló tükör polcáról, csak úgy találomra egy könyvet, és elkezdtem olvasni. Bókay János: Az idegen című regénye lehetett volna életem első olvasmánya, ha Anyám ki nem veszi a kezemből.

– Ez nem neked való – mondta kurtán, majd kisvártatva kezembe nyomta a Pál utcai fiúkat.

Nem tudtam letenni. Amikor Nemecsek meghalt nem voltam hajlandó enni, s még 1957 januárjában is rönkvárat kezdtünk volna építeni Deskével hátsóudvarunkban, de meg se bírtuk mozdítani a súlyos akáctörzseket Akkor elhatároztuk, hogy mostantól kezdve sokat eszünk, s egy hónap múlva ismét megpróbáljuk. Én a sózott szalonára esküdtem hagymával, ettem is derekasan, de Deske nem jött többé. Gyerekként azon a téli napon láttuk egymást utoljára. Magyarázatul álljon itt édesanyja Magda néni levele.

Helsingborg, 2005. 05. 05.

Kedves Dezsőkém!

A „Battonyai Újság”-ban megjelent írásodat Fazekas Pálné (Lehóczky Ica néni) kedves volt és elküldte nekünk. Könnyes szemmel olvastam a régi szép emlékeket. Mindezekre én is jól emlékszem. Kedves Tőled, hogy megemlítetted drága elhunyt Dezső fiamat is. Valóban nagyon jó barátságban voltatok, sokat játszottatok együtt egy idősek voltatok. Vannak amatőr képeim az albumban, ahol együtt vagytok lefényképezve, egy kupacban a nővéreddel, húgoddal, Kondács Bandival és a húgával, Zsuzsival, meg Robival és Dezsőmmel.

Mutattam írásodat Robinak is. Éppen a napokban mondta, hogy őt a szíve-lelke Magyarországhoz köti Ő is azt mondja, mint te, hogy soha nem jött volna ki külföldre lakni, ő is a boldog gyermekkorra emlékszik. Mit érdekli a gyereket a politika. A férjem a három éves fogság után rombontáson dolgozott, Győrben a szüleinél lakott, mi a gyerekekkel Battonyán. Az államosítások után megalakultak a Tsz-ek Állami gazdaságok, szakemberekre volt szükség. Megpályázott három helyet, elsőre befutott Bács megye. A bajai gépállomás alkalmazta. Utána bejött Békés-megye is, de akkor már nem akarta visszamondani Baját, örült, hogy állást kapott végre a szakmájában.

Jól emlékszem Édesapádra, aki részt vett a kemény doni harcokban, szerencsére szabadságra hazaengedték, s közben már vége lett az infernónak, így nem kellett visszamenni, meghalni. Sajnos, hogy itthon elég fiatalon, őt is, Anyukádat is elvitte a halál.

Egyik alkalommal otthon voltunk éppen Anyukád halála után. Átmentem hozzátok részvétnyilvánításra. Éppen ott volt Apukád régi jó barátja Mucsi Jóska tanító. Azóta ő is meghalt. Kaptam Édesapádtól két szép festményt, ami ma is díszíti a falamat. Szabadon választhattam. Az egyik egy battonyai dűlőutat ábrázol tavaszi zsendülő akácfák között, távolról látszanak az akkori községháza és a kat. Templomtorony sziluettjei. A másik egy őszi kép. Ezt azért választottam, mivel a tavasznak az ősz az ellentétje.

Visszatérve Bajára, ott ért bennünket a forradalom munkaközben. Én is állásban voltam a gépállomáson mint könyvelő, gyors és gépíró. Nekem felsőkereskedelmiben szerzett érettségim volt, értettem a dolgomat. Jó viszonyban voltunk a gépállomás igazgatóval. A szolgálati lakásunk mellett lakott az üzemi párttitkár, aki egy cigány ember volt, és ez állandóan a hátunk mögött fasiszta horthy tisztezte a férjemet, amiért részt vett a háborúban, a Szovjetek ellen. Talán jókedvében vett részt? Hiszen akkor voltunk még csak három hónapos házasok.

A férjem tartalékos tiszt volt. Amikor a forradalom elbukott, engem azonnal kidobatott az említett párttitkár az állásomból, a férjemet leváltották főagronómusi állásából, és alacsonyabb beosztásban áthelyezték egy kis faluba, Jakabszállásra. Ott egy kis földes szobában lakott albérletben. Engem naponta zaklattak, hogy hagyjuk el a szolgálati házat. Elképzelheted a helyzetünket. A két kisgyerekkel álltunk a bizonytalanság előtt.

Egyik este bejött két ÁVH-s katona, hogy milyen nyugati állomást hallgatok? Ugyanis akkor tömegesen ment a fiatalság a nyugati határon át Bécs felé. Ezek zömmel gyári munkások és egyetemisták, főiskolai hallgatók voltak. Akkor határoztam el magam, hogy ebből az országból el kell mennem, ahol büntetlenül zaklatnak, a saját hazámnak üldözöttjei lettünk. Akkor már Nyugat felé nem lehetett menni, Ávósok ügyeltek a vonatokra, buszokra. Szerencsére Titó kinyitotta a határt, mert akkoriban láncos kutyának nevezték, így megromlott a kapcsolat a Szovjettel és Magyarországgal. Ennek lett áldozata Rajk László is. Kaptam egy tippet, véletlenül egy susztertől, akinek a felesége a gyerekekkel már Bécsben volt. Ez az ember most akart utánuk menni, de már csak Jugoszlávia felé lehetett.

Szüleimtől elköszöntem, férjemnek hagytam egy levelet, mert ő csak szombaton tudott hazajönni Bajára. Megírtam merre mentünk, kértem jöjjön utánunk. Ez a suszter megadott egy címet Hercegszántón. Egy határ menti kisparaszt volt a suszter katonatársa azelőtt. Akkor éppen jeges Duna-ár után voltunk, meleg december volt, de akkor még nem tudtam menni, vártam, hogy a szüleim hozzák a gyerekeket. Mivel karácsonyi szünet volt ők Battonyán voltak. Január lett és téliesre fordult az idő. Nagy hó esett, így fehér lepedőt kellett vinni magunkkal. Húsz kilométerre volt Hercegszántó Bajától. Busszal mentünk, s az tele volt pesti menekültekkel. Mind azt mondta az ellenőrző határőröknek, hogy disznóvágásra mennek vidékre. Szerencsére ez a két katona zöld határőr volt, (zöld parolinnal, s nem kék Ávós parolinnal), így mindenkit engedtek menni útjára. Persze tudták, hogy senki sem megy disznóvágásra, a határszélre. Mikor odaérkeztünk a kis tanyára, azt mondta az ember, hogy a nagy hó miatt nem mer velünk jönni. A földje egészen a határig nyúlt. Száraz időben nem tűnik fel -mondta-, ha kimegy oda szárat vágni tüzelőnek. Megmutatta a padlásról a nagyjából öt kilométernyi utat. Hepehupás megfagyott szántón át kellett gyalogolni a két kisgyerekkel és a kofferrel, amiben mindössze egy váltás ruha volt a gyerekeknek. A lepedőket magunkra terítve nekivágtunk az útnak. Robi sírt, elfáradt. Csöndre szólítottam, mert a határnál magas megfigyelő volt, estig járőrök is jártak, belénk lőhettek. Ráadásul holdvilágos, fehér, hideg, éjszaka lett január 18.-ra. A határnál volt egy mély V alakú vizesárok, amit szinte teljesen belepett a hó, csak néhány nádszál állt ki belőle. Az ember a tanyában mondta, hogy ez elég széles is. Szerencse, hogy a hó teteje megfagyott, mert alól pocsolya volt az árokban. Előbb Dezsőt vittem át. Egyik karommal őt fogtam át, a másikkal, a fagyos hó tetején vonszolt kofferra támaszkodtam. Ekkor Robi ismét sírni kezdett, kérte, hogy ne hagyjuk ott a parton. Csendesítettem, várjon picit, mindjárt jövök érte is. A cipőm tele lett pocsolyával, mert az én lábam leért a csatorna fenekéig. Jöttek a szerb járőrök

-Sztoj! -mondták. Erre én feltettem a kezemet.

Egy közeli tanya, istálló melletti szénásfészerébe vittek. Egy állatorvos segített rajtunk. Beállított egy dobkályhát, hozott melegvizet, így ki tudtam mosni a harisnyámat, s a szénára terítve meg is száradt. Reggel katonák jöttek értünk, s egy közeli iskolába kísértek minket. Ott már matracok voltak előkészítve a menekültek számára. Mi voltunk ott az első menekültek, de estére tele lett a terem. Volt néhány család is, de zömével fiatal munkások jöttek. Tömegnyomor volt, ezt már nem írom le. Akkor lett jobb, amikor a gyerekes családokat elvitték délebbre Crkvenicába, ahol már mediterrán éghajlat volt. Gyereknyaraltató szálláson, emeletes ágyakban aludtunk. Éjjel azért még itt is hűvös volt. Rossz kosztot kaptunk, mert a szerbek ellopták, amit a Vöröskereszt adott, és így nekünk csak silány étel jutott, például rizsleves. A fiatal munkások majd megvesztek az éhségtől. Szerencsénkre, a gyerekekre külön konyhán főztek. Innen nem mertek lopni, ezért jobb volt az étel. Nem jut már eszembe annak a fiatal battonyai menekültnek a neve, aki otthon tőlünk a harmadik vagy negyedik házban lakott, s a táborban az ételt osztotta. Ő, mint földim, nagyobb adagokat adott a gyerekeknek, és így maradt nekem is. Én meg a sovány, felnőtt kosztomat odaadtam a szerencsétlen fiatal embereknek. Sorban álltak érte.

Itt voltunk 1957. január 18.-tól május 4.-ig. Akkor a különböző országokból delegátusok érkeztek, hogy a jelentkezés szerinti elosztásban, magukkal vigyék a menekülteket. Én Svájcba, vagy Németországba akartam menni, és semmiképp sem Északnak a hideg felé. Írtam a német követségre, de az a válasz jött, hogy egyenlőre nem tudnak befogadni, mert rengeteg szudétanémet érkezett. A csehek a közöttük élő magyarokhoz hasonlóan, egyszerűen kidobták őket. Svájc akkor csak átmenetileg fogadott be olyanokat, akik később továbbutaztak Ausztráliába. Különben pedig Svájcban csak 12 év után adtak volna állampolgárságot. Így nem volt tovább maradásom a jugó bizonytalanságban. Mikor végül utolsóként jelentkeztek a svédek kénytelen voltam oda iratkozni.

Svédben is nehéz idők jártak ránk. Csak bútorozott szobát lehetett kapni ezért a gyerekek egy időre gyermekotthonba kerültek, miközben én egy stokholmi kórházban mosogattam. Nyelvtudás nélkül más munkát nem nagyon kaphattam. Nyelvkurzusra is jártam, végül egy, még a menekült táborban megismert, baráti család szerzett lakást Helsingborgban. Előbb egy minden komfortot nélkülöző lerobbant lakásban kínlódtunk a gyerekekkel, majd, mikor a gyerekes családoknak a Nemzetközi Vöröskereszt adott pénzt lakásvásárlásra, hozzájutottunk egy modern kétszobás lakáshoz. Itt nőttek fel a gyerekeim.

Dezső vegyész-, Robi út- híd-mérnök lett. Mikor már valamennyire tudtam a nyelvet, megpályáztam egy könyvelői állást, és megkaptam. A gyerekek harminc éves korukban megnősültek. Dezső, tudod, magyar nőt vett el, Robi svédet, neki van egy 26 éves asszonylánya és két unokája. Dezsőéknél nem lett család, el is váltak. Egy svéd nővel jött össze, s így született egy kései kislánya, tiszta Dezső, most három éves. Dezső nagyon örült, hogy mégis lett gyereke, nagyon szerette a kislányt, aki így sajnos most már félárva.

Legnagyobb előnyöm a nagy menekülésből az lett, hogy kihozhattam a szüleimet, akikre ott azt mondták az orvosok, hogy végelgyengülésben vannak, nemsokára meghalnak. Apa 1976-ban 84, Anya 81 évesen és teljesen legyöngülve, betegen érkezett. Itt a jó ellátástól, hálapénz nélkül helyrejöttek. Kényelmes lakásban, az én gondozásom mellett, Mama 90, Apa 89 éves koráig élt. Férjemet rehabilitálták, agrármérnökként, jó beosztásban Kecskeméten dolgozott. Végleg nem jött ki. Azt mondta ő még egyszer nem lesz hazátlan, elég volt neki, amit a fogságban át kellett élnie. Ötször volt kinn nálunk, három-három hónapig, 1997-ben, 87 éves korában halt meg. Kecskeméti házát megmodernizáltuk, eddig ott nyaraltunk. Robi azt tervezi, hogyha majd nyugállományba vonul, ott tölti az év nagy részét. Minden esetre az unokák nevére írattuk, nem tudni, mit hoz a jövő. Szüleim házát eladtuk potom pénzért, de még azt is elkobozták. Jól elbántak velünk ismét pedig, a magyar állampolgárságunkat mindvégig megőriztük, s már 1987-et írtunk.

Párszor voltunk Battonyán, bár szüleim, sajnos Dezsőkémmel együtt Svédben nyugszanak. Ő mindig sportolt, egészséges volt. Halála előtt egy hónappal is felszaladt hozzám a lépcsőn, a nyolcadik emeletre, pedig van lift. Egy anyajegytől terjedt szét testében a rák, s végzett vele. Nem hittem volna, hogy megelőz a halálban.

Tudod e, hogy Kondács Bandiék Németországban vannak. Bandit még a vállalata küldte ki húsz évvel ezelőtt munkát szervezni, mint épületgépészt. Két felnőtt lánya ott végezte iskoláit, férjhez mentek, s valamennyien dolgoznak. Végleg ott fognak letelepedni, bár Bandi szívesebben élne Magyarországon. Zsuzsi Harasztiban maradt, szegénynek meg a lánya halt meg motorbalesetben. Gizi néni és Anyukád, nagyanyai ágon távolabbi rokonok, és nagyon jó barátok is voltak mindig. Gizi néni is korán, 63 évesen halt meg, Lali bácsi tíz év múlva követte. Így Magyarországon már senki sem él a szülők közül, én is már 81 vagyok.

Hosszúra nyúlt a levelem, de így legalább megismerted sorsunkat. Ha beszélsz a testvéreiddel, csókolom őket.

– Szeretettel gondolok rátok, Robi is, baráti öleléssel

Magda néni

(akkoriban Duci néni)

Az utcába Duci néni disszidálásának híre néhány hetes késéssel érkezett meg. A hirtelen, de nem váratlan, s azokban az időkben egyedinek egyáltalán nem számító lépés megítélése ugyan meglehetősen vegyes volt, de abban mindenki egyetértett, hogy két kisgyerekkel januárban nekiindulni a behavazott jugoszláv határnak, nem kis bátorságot feltétez. Anyám szerint Duci nénit mindig is az ilyen nagy hirtelenjében meghozott döntések jellemezték. Bennem azzal együtt is nagy űrt hagyott távozásuk, hogy akkoriban a két Steke, már állandó ingázásban volt Baja és Battonya között. Még évekig álmodtam, hogy itthon vannak, és együtt rójuk a széles Nagyutcát.

Ezek után azonban már egyre inkább a disznópiaci csapat felé orientálódtam, s új barátaimmal naphosszat kergettük a labdát, feltéve persze, hogy még időben ki tudtam slisszolni a kiskapun. Ha ez nem sikerült, akkor Anyám véget nem érő vezényszó áradata alakította aznapi, igen változatos programomat. Öcsi hordjál vizet a kútról! Vágd össze a gallyakat tüzelőnek! Szaladj el a boltba élesztőért! Hozzál be csutkát a sparheltba! Menny át Öreganyádhoz, s darálj a csirkéknek kását! Ja, és itt van két forint, visszafele Pölös Rózsi nénédtől hozz fejes salátát! Itt ez a tepsi fonott kalács, szaladj vele Szilvi bácsihoz, de igyekezz, mert már biztosan befűtötte a kemencét. Sorolhatnám tovább, hiszen a kert ásásától, a kukoricamorzsolásig mindenben szerephez jutottam, de az új generáción talán többet segítek, ha leírom a nemkívánatos házimunkák elleni orvosság receptjét.

Reggel korán, vagy az ebéd utáni szunyókálás idején, osonj ki a kamrába. Ott a bölcs előrelátástól vezérelve, a háromkilós cipóból, haránt vágj egy hatalmas szeletet, s kend meg jó vastagon szilvalekvárral, vagy más finomsággal. Ezt követően az első harapás után légy kívül a kamrán, a második után a kiskapun, fuss, ahogy a lábad csak bírja a sarokig, s ott azonnal fordulj jobbra. Ha ezt síri csöndben teszed, megmenekültél. Este ugyan jönnek majd a -hol a fenében voltál?- kezdetű mondatok, de ilyenkor gondolj arra, hogy krumplit kapálni egyébként is nehéz, mindez úgy, hogy közben hallod a foci pufogását a térről, elviselhetetlen.

Sok év múlva azután, mikor az érettségi már vészes közelségben volt, egy szép nyári reggelen Józsi bácsi diadalittas kiáltozása verte fel az utcát: -Itt vannak a svédek, megjöttek a svédek. Ebből kiderült, hogy a Stekék nemcsak hazaérkeztek, hanem új nevet is kaptak. Ezt követően többször találkoztunk. Mindig szűknek találták az utcát, alacsonynak a házakat. Ami azt illeti ezen nem volt mit csodálkozni, mert időközben versenyszerű súlyemelésbe fogtak, és hatalmas deltákat növesztettek. Isten ide, isten oda, bunyóra, már gondolni sem mertem. Robi a súlycsoportjában, svéd országos bajnok volt. Legutoljára a kilencvenes évek elején pottyantak ide egy lakóbusszal az égből, feleségestől éppen Dezső nap előestéjén. Jó sok viszkit és sört elpusztítottunk (Sajó kutya meg sehol), de azt mégsem gondolnám, hogy Deske barátom legmeglepőbb története ennek tudható be. Történt ugyanis, hogy egyszer úgy alkonyatkor, Helszingborg felé autózván, követni kezdte őket egy UFO. Megálltak, kiszálltak, az is megállt, egy ideig farkasszemet néztek, majd az UFO feladta és elhúzott. Deske ezután egy szép napon, azt vette észre, hogy a korábbiaktól eltérően remekül rajzol. Erős késztetést érzett a rajzolásra, úgyhogy pályát módosított, innentől kezdve abból éltek, hogy tudományos, és tudományos-fantasztikus kiadványokhoz rajzolt illusztrációkat. Télen dolgozott, mert akkor ott úgy is undorító sötétség uralkodik, a nyarakat meg Göröghonban töltötték. Akkor is oda igyekeztek.

Fájó szívvel lépek túl a Vinkler házon. A lovakkal együtt eltűntek a kocsik, a bognárok, de a ház lakói s maga a ház is. Tovább lépdelve, még felötlik bennem Czakó gazda kitéglázott udvara (gyönyörű lovai nem léphettek sárba), Rózsi néni isteni kemencés lángosaival, a homokozó, ahol játékból, nyakig eltemettek, vagy a Kukla gyerek, aki a –Mulassál Jocóka! – felkérésre, forogva énekelte, hogy: – A Kisjézus arany alma -, de ilyen élményáradat, mint itt, már nem tör fel emlékeim tárházából. Ha csak a saroknál keresztező út, túlsó oldalán nem.

Ha olykor-olykor arra kényszerülök, hogy számadást készítsek eltelt éveimről kiderül, hogy azoknak több mint felét, nevezetesen harmincat, részben mint diák, részben mint tanár, iskolákban töltöttem.

Közöttük voltak igazán pompás, már-már palota számba vehető épületek is, mégis ha a szót meghallom „Iskola”, lelki szemeim előtt egy avitt, otromba, sárga épület jelenik meg, ami nagyon úgy fest, mint az egyszer volt, ma már csak néhányunk emlékei közt létező „Kasza” iskola. Nevét hajdan volt tanítójáról kaphatta, ami aztán átragadt az előtte lévő artézi kútra is. Ide jártunk hát környékbeli gyerekek, nap, mint nap fizikai és tudásszomjunkat csillapítani, hol zománcos kannával, hol táskával kezünkben.

Szokványos iskolaépület volt. Szűk előtér, egy tanterem, egy tanítói lakás, olajos padló, falra erősített fogas, ütött-kopott, tintatartós (és foltos) padok, katedra, mogorva fekete tábla, kétlábú golyós számológép és a sarokban kormosan kucorgó öntöttvas kályha. Mindez kevés, hogy kivívja emlékeim dobogóján a legmagasabb helyet. Amiért mégis ott van az a nyugodt meghitt családias hangulat, amit a magas szőke tanító néni, Mici néni teremtett nekünk. Így aztán, ha ezekre az időkre visszagondolok, Pattog a tűz a kályhában, olvasunk, szorzótáblát gajdolunk, agyagból mintázunk, és főleg énekelünk, hogy még a szemben lévő „Kallós” bolt is zeng tőle. Rákosi pajtásról és a boldog jövőről mi akkor már nem énekeltünk, viszont Mici néni megtanított nekünk egy orosz népdalt, oroszul és magyarul is. Nekem azért legjobban mégis a „Mély erdőn” tetszett, s ezt tanító néni is tudhatta, mert az év végi vizsgán ezt velem énekeltette el. A sok szülő jelenléte miatt akkor ez halkabbra sikerült, mint egyébként. Hazafelé az úton Anyám végig ezért korholt: Otthon üvöltözöl, mint a sakál, bezzeg most nem tudtad kinyitni a szádat. Mire hazaértünk én bevágtam a durcát, meg a kiskaput is, magunk után. A táskát ledobtam az udvaron és kicsörtettem a kertbe. Ott szétrugdostam néhány krumpli fészket majd mintegy lazításként nekiálltam meggyezni. Tettem mindezt, úgy ahogy voltam, fehér ing, sötétkék rövidnadrág, fehér térdzokni, szandálban. A következő kiosztást ezért kaptam volna, úgyhogy jobbnak láttam, ha elbújok, mint mély erdőn az ibolyavirág. A különbség mindössze csak annyi volt, hogy én nem borókaágat, hanem kertvégi mogyoróbokrunk lehajló ágait használtam mindig e célra. Innen én mindenkit láttam, engem viszont senki sem. Sajnos most megelőztek. A bokor alatt békésen horkolt rokonunk Egressi Béla bácsi. Amikor felöntött a garatra ő is csak ezt a helyet érezte biztonságosnak. Mit mondjak? Egyrészt ott vannak ugye a gének, másrészt nem maradt egyéb, mint meglépni otthonról a nap hátralévő részére. Így már csak egy letolást kaphattam este, s bánta a fene, hogy az jó nagyra kerekedett. Így végül ennek a Mici nénivel töltött, szép emlékű tanévnek a vége se sikeredett a kelleténél rosszabbra.

Nos, úgy tűnik már megint mindent kifecsegtem, amit nem lett volna szabad. Nincs mit tenni mindig ilyen voltam. Amit összeszedtem, azt nem tudtam sokáig magamban tartani. Úgy látszik figyeltem, s ehhez a megvilágítás különleges volt. Egyrészt ott ragyogott felettünk korunk hatalmas géniuszának szelleme, másrészt nálunk a Nap Világosnál kel. Felkapaszkodik a romos vár fölé, lesütött szemmel pásztázza a szomorú síkot, majd feljebb lép, és aranysárga fényt zúdít a battonyai Nagyutcára. Pontosan, szépen lépdel tovább, teszi a dolgát, hogy estefelé immár az utca túlsó végéből küldje a vörösen izzó nyalábokat. Ebben a két rövid időszakban az utca napos és hűvös oldala egyformán kapja a fényt.

Ebben a fényben Ilonka néni most is kinn áll az út szélén, a toronyórát kémleli. Józsi bácsi az új kereket gurítja hazafelé. A szíjgyártó kinn áll a kapuban a lépcső tetején és fennhangon szidja az oroszokat.

– Ezek ellen sose győzhetünk, még fociban is le kellett feküdnünk nekik – és köhécselve bemegy, zárja a kaput.

Az elárverezett ház konyhájában az asztalnál ül Béla bácsi és Etelka néni. Törik a diót. Felderül az arcuk, mikor felém fordulnak.

– Te vagy az Öcsi? Hogy megnőttél!

– Na, mesélj, mi a helyzet, megtaláltad már?